isoldeolvas

Yalomtól eddig csak pszichoterápiás szakirodalmat olvastam (ő egy amerikai egzisztenciális analitikus), ez ellenben regény és nagyon jó.
A regény a 19. században játszódik Bécsben, annak minden hangulati elemével, azaz konflisok, sült kolbász, kapucíner. A történet valamennyire valós tényeken alapszik: a főszereplő ugyanis Breuer, osztrák orvos, aki Anna O. nevű betegét majdnem meggyógyítja a hisztériából, csakhogy Anna O.-n kitör az indulatáttétel, és az a téveszméje lesz, hogy Breuertől terhes, ami persze botrányhoz vezet városszerte. Breuer haverja és tanítványa pedig az ifjú Sigmund Freud. Ez eddig mind az igaz történet. Az igaz történet másik szála, hogy körülbelül akkortájt kedvenc hipochonder filozófusunk, Nietzsche szívét összetöri egy bizonyos Lou Salomé nevű hírhedt kékharisnya.
Ami már fikció: hogy Nietzsche ezek után felkereste Breuert a fejfájásával, Breuer persze rögtön kitalálta, hogy itt valami lelkizésre lenne szükség, de Nietzsche nem egyezik bele. És akkor Breuernek az a zseniális ötlete támad, hogy mi lenne, ha megkérné Nietzschét, hogy gyógyítsa őt: ugyanis még nem heverte ki Anna O-t, meg amúgy is éppenséggel elbizonytalandott az élete értelmében, Nietzsche meg ugye annak szakértője.
A regény jelentős része a két férfi közötti beszélgetés az élet nagy kérdéseiről, mindent megvitatnak, ami számít, haláltól szerelemig, nagyon okos dolgokra jönnek rá, persze, össze is barátkoznak, mintegy véletlenül "feltalálják" a pszichoterápiát, és Lou Salomé is felbukkan párszor. Remek könyv.

Egyszer már olvastam ezt a könyvet egyetemista koromban, sőt, valójában az első pszichoterápiás könyv volt, amit életemben olvastam. Most meg vizsgázom belőle, úgyhogy megint elővettem.
A könyv a rogersi, humanisztikus pszichoterápiás irányzatról szól, ami az analitikus és a behaviorista irányzatok mellett a harmadik nagy pszichoterápiás iskola. Rogers határozta meg például a ma már szinte mindenfajta pszichoterápiában használatos terapeuta-változókat, vagyis, hogy a terapeuta legyen empatikus, feltétel nélkül elfogadó és viselkedjen a lehetőségekhez képest őszintén. A könyv maga így másodszorra egy kissé túl száraz és elméleti, valamint az is zavart néha, hogy könyörtelenül kritizálja más iskolák elméleteit, pl. az analitikus indulatáttétel-fogalom bírálatának egy külön fejezetet szentel. Nem szeretem, ha egyik pszichoterápiás iskola a másik kritizálásával határozza meg magát. De azért alapvetően nem rossz ez a könyv, a rogersi elméletet, és tágabban a pszichoterápia, mint olyan lényegét remekül bemutatja, ami azt illeti, emlékeim szerint első olvasáskor konkrétan belelkesültem, hogy hű, ez tök jó, én is pszichoterapeuta akarok lenni.
Ez egyébként kezdőknek szóló könyv, tehát olyanoknak, akik mit sem tudnak a pszichoterápiáról, mondjuk, lehet, hogy ahhoz képest kicsit nehéz olvasmány, de legalább többnyire elméletileg megalapozott.

Az Időcsapda olvasását konkrétan a címe és a borítója miatt halogattam évekig. Most komolyan, hogy néz ez ki. Persze, nagyon jó könyv.

A történet 1988-ban kezdődik, amikor is főszereplőnk, Jeff épp becses nejével beszél telefonon, miközben infarktust kap és meghal. Vagyis nem hal meg, hanem egyszerre csak 18 éves korban találja magát a kollégiumi szobájában, és akármennyire is furcsa, szembe kell néznie vele, hogy most visszakerült az időben, elölről kell csinálnia mindent. Persze, az előtte álló jövőről egy csomó mindent tud: tudja például lóversenyek eredményeit, amivel egy rakás pénzt nyer, tudja, milyen részvényeket kell venni, úgyhogy végülis egyáltalán nem az "előzőhöz" hasonlóan éli életét, hanem teljesen máshogy. Amíg aztán 1988-ban totál egészségesen infarktust kap és meghal.

Vagyis nem hal meg, hanem ismét visszakerül, egy picivel későbbi időpontra, és kezdődik az egész előlről. Vagyis nem az egész, mert Jeff megint egy kissé máshogy éli le a "hátralévő" éveket.
Közben persze összefutunk a világpolitika aktuális eseményeivel, csomó akkoriban készült film és akkoriban megjelent újdonság szerepel. Igazán paradox, néha vicces, és nagyon elgondolkodtató könyv.

 

Jó kritika az rpg.hu-n

Az öröm masinériái novelláskötet, állítólag a kiadó Bradbury-sorozatának első darabja, ennek örülünk. Bradburytől az eddig olvasottak alapján én mondjuk leginkább sci-fit vártam, ezzel szemben a kötetben szereplő novellák közül egy jó csomó nem az. Ez persze egyáltalán nem baj, mert mindegyik írás így is nagyon bradbury-s: bizarr, félelmetes, groteszk, néha vicces, remek ötletekkel és jó karakterekkel. Mit mondjak még.

A kedvenceim például A várakozó, ami egy marsi expedíció meglehetősen misztikus és horrorisztikus végét meséli el, és persze a Szabadjegy a Chicago-i bombatölcsérbe, ami egy világvége utáni környezetben játszódik, és egy öregemberről szól, aki a többiekkel ellentétben minden apróságra emlékszik a katasztrófa előtti időkől, nagyon szép történet.

És muszáj beraknom az első megjelenés borítóját, ez egy 1964-es könyv ugyanis, bár ez cseppet sem látszik rajta.

Értelemszerűen a veszteségekről szól a könyv, vagyis az emberi élet azon eseményeiről, amikor ki kell csekkolni az anyaméhnek nevezett luxusszállóból, testvérünk születik, le kell mondanunk valamiről, kirúgnak az állásunkból, elhagy a szerelmünk, vagy csak kiderül a szerelmünkről, hogy egy idióta, ellopják a táskánkat, meghalnak a szeretteink, aztán meghalunk mi. Hogy hogyan formálják a személyiséget ezek a veszteségek, és hogyan birkózunk meg velük (vagy hogyan nem). Szerintem ez ígéretes, érdekes és fontos téma, különösen, hogy "rohanó világunkban" szeretünk úgy tenni, mintha ilyen események nem is léteznének (és ha mégis, egyes kísérletek szerint be kell kapni pár szem béta-blokkolót, nehogy neadjisten rögzüljön a traumatikus emléknyom).
Szóval lehetett volna jó is ez a könyv, ellenben borzasztó. A csaj nem tud írni, ráadásul hatásvadász, ráadásul időnként feminista propagandát nyomat. Nagy rajongója vagyok a dinamikus elméleteknek (tudatalatti, analízis, miegymás), de itt azt gondoltam, sikítok, ha még egyszer szerepel ezen az oldalon az Ödipusz-komplexus vagy a péniszirigység, halálra idegesít ugyanis az a feltételezés, hogy az ember életében minden, a személyiségfejlődése szempontjából említésre méltó dolog ötéves kora előtt történik. Halálra idegesít, hogy az írónő, akárcsak mintha Mussolini beszédeit kellett volna megírnia, hatásvadász módon ugyanazzal a kifejezéssel kezd egymás után tizenakárhány mondatot (megmutatom). Halálra idegesít, hogy állandóan Virginia Woolfnak szól be, E/2-ben, amikor ő már meghalt és nem tud válaszolni. Halálra idegesít, hogy itt egy ilyen jó téma, és akkor nem lehetett írni róla egy jó könyvet. Halálra idegesítenek a hosszú mottók és az ömlengő versidézetek. Halálra idegesít, hogy egy csomószor a saját életét meséli, a családjáról sztorizik. Ha erről akar mesélni, írjon blogot. Halálra idegesít a fordítás is, bár nem tudom, a rossz írásból mennyi a fordító hibája.
Jó, van pár értelmes gondolat a baráti kapcsolatokról és talán néhány a házasságról.
Ha Freud egy nem túl kreatív, annyira talán nem is okos, ellenben rosszul író feminista nő lett volna, akkor ilyen könyvet írt volna pont. 

Sean, Dave és Jimmy tizenkét évesek és haverok, ugyanannak a városnak a többé vagy kevésbé gettóbb részéből. Egy nap szokásukhoz híven épp az utcán baromkodnak, amikor megáll egy rendőrautó, és a két rosszarcú álzsaru magával viszi Dave-et. Persze, nem is zsaruk voltak, hanem pedofilek. Dave pár nap múlva megszökik. A történtekről senki nem beszél többet.
Eltelik vagy húsz év. Sean rendőr, Jimmy jó útra tért bűnöző, Dave kissé lúzer családapa, mindannyian ugyanazon a környéken laknak. Egy nap Jimmy lánya brutális és véres gyilkosság áldozatául esik. Az ügyben Sean nyomoz, és persze Dave is belekeveredik így vagy úgy. A regény innentől nagyrészt a nyomozásról szól, klasszikus bűnűgyi történet. A főszereplők gyerekkorát bemutató rész engem kissé untatott, de bizonyára szükség volt rá a továbbiak megértéséhez; a nyomozásos rész viszont nagyon izgalmas, igazi, ügyes krimi, ahol az olvasó mindig azt hiszi, hogy már tudja, mi történt, aztán a következő oldalon felbukkanó nyom hirtelen megint új irányba vezet. A végén olyan dolgok derülnek ki egyes szereplők múltjából, amikre nem számítottunk ugyan, de végülis abszolút belefér; és a végkifejlet, az ügy megoldása is érthető, logikus, de mégis meglepő. Bár engem néha egy kissé már idegesített a szereplők nehéz sorsának, emberi szenvedéseinek, veszteségeiknek és megalkuvásaiknak tragikus bemutatása, tény, hogy van a könyvben rendes karakterábrázolás, élőek a szereplők és magukhoz képest hitelesen cselekszenek. Jó krimi, egy kicsit túl hosszú talán.
Film is készült belőle, Clint Eastwood rendezte, két Oscart nyert.


Ismertető az Új Szóban
A filmről a filmbuzin

"Mert a világ csak utólag érthetetlen. Akkor, amikor történik, még érthető, pusztán azért, mert úgy van, ahogy van. Pontosabban, vannak dolgok, amikkel kapcsolatban fel sem merül a megértés problémája, nem mer felmerülni, mert ha megtenné, ha csak úgy felmerülne, akkor a világ, keresek egy megfelelően kisképű kifejezést, lebomlana, mint egy pulóver, felálltál és beleakadt a pulóvered valamilyen szögbe, vagy kiállt egy csavar, nem vetted észre, mentél tovább, és úgy. Ami van, az nyilván azért van úgy, ahogy, mert úgy helyes, mert, ha mondjuk, valamilyen okból mégis helytelen volna, ha egyáltalán lehetséges volna a helytelenség, akkor azok, akikre rá van bízva, azonnal kicserélnék helyesre, hiszen felnőttek. Amikor kiég a biztosíték, a nagyapám hoz egy létrát és kicseréli. Keres egy újat a fiókban. Jó, maximum megpatkolja. Nem tudom, hogy mit jelent a patkolás, csak azt, hogy nem szabad csinálni, de kicsit meg mégis szabad lehet, ha a tiltás ellenére megcsinálja. Megpatkolja, beteszi, és megint ég a villany."

Na, ez már valami. Egyébként senkit ne riasszon el a cím, semmi Izrael vagy Auschwitz. Vagyis, engem különösebben nem érdekel amúgy a zsidóság mint téma, ellenben egyszer várakozás közben belelolvastam az ismerősöm könyvébe, és annyira megtetszett, hogy erőnek erejével tudta csak elvenni tőlem, miután megígérte, hogy amint kiolvasta, kölcsönadja.
A történet: Németh Gábor visszaemlékezget gyerekkorára, többnyire olyan élményekre, amikor kívülállónak érezte magát. Kívülállónak = nem direkt azért, mert zsidó, hanem azért, mert gyerek, vagy mert fel van mentve tornából, vagy néha talán azért, mert zsidó? Bár egyébként majdnem mindig így érezte magát, másrészt, melyik gyerek nem érzi így időnként. Néha szó esik zsidóságról is, hogy az milyen érzés meg milyen élethelyzetekben kerül elő meglepetésszerűen, de alapvetően nem erről szól a könyv, hanem... miről? Ez most jó közhelyes lesz, de: történetekről, amik bármelyikünkkel megtörténhettek volna, és meg is történtek, ha kerültünk gyerekkorunkban kórházba, voltunk szerelmesek, vagy vert meg az iskolában egy nagyobb fiú.
Egyébként pedig teljesen mindegy, hogy miről van szó, a szöveg miatt olvastam, minden mondat remekmű, könnyed, természetes, gyönyörűen megírt szöveg, így akarok írni. "Kiállt egy csavar, nem vetted észre, mentél tovább, és úgy."


Itt van két elemzés, egyiket se bírtam végigolvasni.
ÉS-es kritika
Népszabis kritika

Idéztem egy részletet a könyvből a blogomban is, az meg itt van.

Pelevinnel kapcsolatban mindig is gyanakvó voltam, egyáltalán maga az író egy furcsa különc, meg mindenki mesélte, hogy ez mennyire modern abszurd filozofikus és társadalomkritikus próza, szóval gondoltam, biztos nem való a hozzám hasonló földi halandó kezébe. De tévedtem, a Metamor iszonyú jó könyv.
Röviden arról szól, hogy A Huli, a többszázéves rókadémon fiatal lány alakjában prostituáltként dolgozik napjaink Moszkvájában, ahol megismerkedik és beleszeret egy kormányügynökbe, aki nem mellesleg farkasember. (A metamor szó egyébként alakváltót jelent.) Azt hiszem, akinek a fenti mondat alapján szimpatikus lett a könyv, annak tetszeni fog, akinek meg nem, annak szerintem nem fog.
A regényt A Huli meséli, aki elég vagány, nagyon jó szövege van és remek humora, szóval ilyen a könyv is. Igen, valóban előkerülnek a lét nagy kérdései, meg a mai orosz társadalom és politikai helyzet, de mindezeket olyan szövegkörnyezetben és úgy vitatják meg, hogy szinte sosem válik szárazzá és cseppet sem emlékeztet filozófiai műre vagy dokumentumregényre.
Nagyon tetszik, hogy végre egy napjainkban játszódó könyv: A Hulinak notebookja van, amit a könyvben notebooknak hívnak, az egyik ügyfele szerinte Nemo kapitányra emlékeztet a Szövetség című filmből, a dalszövegidézetek angolul szerepelnek, akárcsak az életben.
Pelevinről többnyire irodalmárok írnak végtelenül komolyan, lásd a linkeket, de ez senkit ne ijesszen meg, olvasható, vicces, meglepő, intelligens és iszonyú érdekes könyv.


Ismertető és könyvrészlet a Literán
Kritika az ÉS-ben
Kritika a kiadótól

Banks-scifik közül eddig a Játékmestert olvastam, ami jó volt, bár vitathatatlanul kicsit terjengős. A Fegyver a kézben ugyanabban az elképzelt világban játszódik, vagyis szerepelnek benne iszonyúan hülye nevű, gondolkodó egyéniség űrhajók, iszonyú hülye nevű kis robotok (drónok), meg a Kultúra nevű magasabbrendű társadalom. Ezzel a világgal egyébként nagyjából ki vagyok békülve, nem valami nagyon fantáziadús, de legalább érthető, koherens és egész hangulatos.
A Kultúrának dolgozik főhősünk, bizonyos Cheradenine Zakalwe, afféle zsoldosként, olyankor, amikor Kultúrán kívüli háborúk menetébe kell például beavatkozni. Mai feladata, hogy megtaláljon és kiszabadítson egy idősebb tudós-politikust X bolygón lévő Y városból (ne kívánjuk, hogy az összes nevet megjegyezzem, nincs értelme). Bonyodalmak, harc, intrika, szerelem, satöbbi, mindemellett hősünk minden második fejezetben tízoldalakon át visszaemlékezik élete korábbi eseményeire. Emlékei hálaistennek csak töredékesek, nekünk kellene kihámozni, hogy most akkor az emlékben szereplő férfi egyáltalán ő volt-e, mindez mikor volt és hol, és miért, és mi köze a történethez, és az emlékben szereplő nő meg kicsoda, és ... mi van? El is vesztettük a fonalat.
Biztosan meg lehetett volna jól is írni ezt, talán. Tetszik a Világ, és időnként a karakterek is mutatnak némi egyéni vonást. Csak hát a történet maga nem egy nagy wasistdas, sima küldetésteljesítés, ahol a hős múltjában szörnyű titkok rejtőznek. Meg nincs is jól megírva, túl hosszú, túl terjengős, és nem kellemesen ködös, hanem bosszantóan zavaros. A végén persze fény derül a Titokra, de... bár nem derülne.
Banks ráadásul Író (az a fajta, aki szépirodalmat is tud), ezért néha megpróbál irodalmian írni, na az aztán totális katasztrófa, fellengzős és idegesítő. A fordítás eleinte olyan semmilyen, ellenben viccesen nyomon követhető, ahogy a háromszázadik oldal tájékán a fordító szép fokozatosan elkezd kifáradni, szorítja a határidő és rohadtul elege van az egészből gondolom, és egyre inkább olyan összeütöttnek tűnik a magyar szöveg is, időnként kifejezetten fájdalmas olvasni, de én inkább sajnáltam a szerencsétlen fordító fickót, gyanítom, hogy az eredeti se lehetett sokkal jobb.

Egyszer el lehetett olvasni végülis.

Képzeletében azt érezte, hogy az agya forog a koponyájában. A fehér sátorban, ami fekete és fehér egyszerre, a két sivatagi út találkozásánál, a testet öltött fekete/fehér elmúlás, mint egy lehullott falevél, amely - mielőtt belekap a szél - megremeg az ébredező fuvallattól a nyugalom hullámában, a hegyek kőpereme alatt, amelyeknek csúcsát a ritkás magaslati levegőben megdermedő tajtékhoz hasonló hó és jég fedi.

 

Kritika az ekulturán

Banks a Wikin

Háát... Nem ezt szoktuk meg Austertől. A Brooklyni balgaságok a szokásos módon emberek élettörténeteiről szól, értelemszerűen Brooklynban, ugyanúgy történnek benne a szokásos austeres véletlenek, csakhogy az eddigi összes művénél sokkal könnyedebb. Hiányzik belőle a jól ismert és méltán szeretett nyomasztó hangulat, vagy a groteszk elemek, vagy nem is tudom, mi. Túl humoros, és nem mindig tetszenek a viccei, túl érzelmes, túlságosan sok nő szerepel benne, túl sok kisgyerek, túl optimista, túl felszínes.
Nathan, miután felgyógyult tüdőrákjából és elvált, Brooklynban telepszik le, és nem tud mit kezdeni magával, ezért elkezdi írni a Brooklyni balgaságokat: sztorikat ez emberi hülyeségről és balszerencséről. Eközben véletlenül összefut Tom nevű unokaöccsével, aki antikváriumban dolgozik, bár többre hivatott. Később felbukkan még néhány családtag, fény derül erre-arra... satöbbi. Auster sokat kritizálja Amerikát (és Bush-t), amit eddig sosem szokott, és a regény fő motívuma az elvonulás a csúf világtól - eldugott vidéki házba, mint Thoreau, vagy csak az ember saját képzeletébe.
Nem rossz könyv ez, nem arról van szó, csak olyan... öreges.