A könyv a Hyperion folytatása, az a furcsasága, hogy magyarul megjelent 2002-ben két kötetben, rettenetes borítóval, és most kiadta újra az Agave, normális borítóval, egy kötetben. Én a kétkötetes verziót olvastam, de nem visz rá a lélek, hogy azt a borítóképet tegyem ide. Ne engedjük, hogy összezavarjon minket a kötetek számának ilyen változatossága, a Hyperion bukása c. regény az a Hyperion-trilógia második része.
Ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis a zarándoklat környékén. És ha az első kötetre azt gondoltuk, hogy monumentális és tele van ötlettel, akkor ez a második lerepíti a fejünket. Eleve a regény szerkezete is megváltozik, mert míg az előzőnek egy jelentős részében a zarándokok mesélték a történeteiket, itt egy John Severn nevű figura mesél. John Severn egy kibrid (olyan android, aki egy rég meghalt ember személyiségét viseli), és az a képessége van, hogy amikor alszik, akkor azt álmodja, ami a zarándokokkal éppen történik, valós időben. Amikor ébren van, akkor a Hegemónia vezetőivel kokettál, akik általa szeretnének értesülni a zarándokokról (a Hyperionnak azon a részén, ahol az Időkripták is vannak, nincs wi-fi), ugyanis a zarándokok kívánságai, ha teljesülnek, az egész univerzumra hatással lehetnek. Jó, talán nem az univerzumra, de a Hegemónia kül- és belpolitikájára biztosan. Azonban a Shrike nem siet kívánságokat tejesíteni, az egyik zarándok eltűnik, egy korábban eltűnt megkerül, és a történet aztán egyre bonyolultabbá válik, Simmons újabb szereplőket, történetszálakat is bevet, előkerülnek a Számkivetettek, súlyos dolgokat tudunk meg az Adatszféráról meg a Konzul nagymamájáról, nem beszélve John Keatsről.
A Hyperion bukása scifi megjelölés alatt fut, habár van benne horror, fantasy, szerelem és krimi is, ugyanakkor leginkább háború van benne. A háború egyrészt a Hegemónia és a Számkivetettek között zajlik, de aztán lassan kiderül, hogy nem is csak közöttük, hanem vannak még itt egyéb érdekelt felek is, és nem mindig lehet tudni, melyik szereplő melyik oldalon is áll. Vagy soha. Külön tényező a vallás, a Shrike Egyházáról már az előző részben értesültünk, itt egyéb furcsa vallások is teret kapnak vagy szeretnének kapni, valamint a technokrata társadalom és annak korlátai. Veszélyei. Egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, hogy valami ilyesmi lesz a jövő, csak mondjuk talán kevésbé látványos és monumentális. Simmons jól ír, fontos problémákat vet fel, lélegzetelállító ötletei vannak és érdekes karakterei. A Hyperion bukása talán egyes részein kicsit elvont és filozofikus az első kötethez képest, és ez nem mindig válik előnyére, valamint túl sokat szerepel benne a Költő, akit utálok, de ezt a két dolgot leszámítva korrekt regény. Én néha aggódom a sci-fi műfajáért, és megnyugtató, hogy manapság is születnek értékelhető dolgok a témában (habár Simmons 1990-ben írta ezt, 22 évvel ezelőtt).
Ahogy az előző, így ez a könyv is hemzseg a világirodalmi utalásoktól, és itt még vallástudományi és evolúciós nézetek ütköztetését is megkapjuk. Megnéztem a wikipedián, kik hatottak Simmonsra vagy kikre-mikre vannak referenciák, úgyhogy elmondom nektek is. Keatset ugye nem kell külön felemlíteni. John Muir mérnök-író-környezetvédő munkássága, egy Pierre Teilhard de Chardin nevű jezsuita geológus és filozófus (ha alaposabban megnézzük, mit csinált pontosan ez a figura a valóságban, akkor akár ráismerhetünk az egyik regényszereplőre is), egy Jack Vance nevű scifi-író, akit nem ismerek, valamint Stephen Hawking. És igen, ezeket a szerzőket és még nyilván hatszáz másikat Simmons igen alaposan megismerte, a tudományfilozófiai, vallási és egyéb nézeteikben elmélyedt, és beleírta őket a könyvbe két szörny meg három lövöldözés közé úgy, hogy igen ritkán lassítják a cselekményt, nem zavaróak.
Van befejezése a könyvnek, de mint tudjuk, trilógia, úgyhogy amint becsuktam, rohantam Noizhoz, hogy adja kölcsön a következő kötetet is, mire közölte, hogy az még nem jelent meg magyarul.
A folytatásban a Konzul ugye kap egy telefont (fénysürgönyt), aminek eredményeképpen végül hat társával zarándokútra indul az Időkripták Völgyébe. Az Időkripták a Hyperion nevű bolygón vannak, és visszafelé mozognak az időben, meg van ott egy szörny vagy gyilkológép vagy valami is, a Shrike, ami nem engedelmeskedik a fizika törvényeinek, különös tekintettel a helyre és az időre vonatkozóakra. A hét ember egy pap, egy katona, egy költő (a költő rohadt idegesítő mindvégig), egy templomos kapitány, egy tudós (bácsi, egy csecsemővel), és egy nyomozónő, meg ugye a Konzul. A regény szerkezetileg a Canterbury meséket követi, ami arról szól, hogy hét zarándok mind elmeséli egymásnak a történetét az út során. A regény nagy része tehát az, hogy a szereplők elmesélik egymásnak a történetüket. A történeteik sokkal ijesztőbbek, nyomasztóbbak bonyolultabbak és fantáziadúsabbak, mint az ember gondolná. Természetesen felbukkan John Keats is, vagy valaki afféle.
Ezzel a könyvvel kellett volna kezdeni, nem itt fogalom nélkül olvasni az analitikusokat eredetiben (nem mintha kettőnél többet olvastam volna, de ez mellékszál). Mitchell és Black megismerteti az olvasót a pszichoanalitikusok lényegével egy kisméretű, olvasmányos, de nem buta, és alig leegyszerűsítő kötetben. Természetesen rengeteg elvész ilyen módon az analitikus irodalom bosszantó, valóságtól elrugaszkodott, nyakatekert szépségéből, de ne engedjük, hogy ez elvegye a kedvünket. A szerzők elmagyarázzák, ki ki volt és mi volt a legfőbb gondolata. Ha nem készül az ember analitikusnak és nem szeret nagyon sokat olvasni, ugyanakkor mégis szívesen kapna egy képet arról, miben is mesterkedtek ezek Freud óta, vagy esetleg vizsgáznia kell belőle, akkor ez a megfelelő könyv. Kognitív pszichoterápiás iskolában képződött terapeutajelölteknek pszichoterapeuta szakvizsgára való készüléshez kiváló. Igen, jobban meg lehet érteni belőle a lényeget, mint a Szőnyi-könyv kapcsolódó fejezeteiből.
A könyv a Takeshi Kovacs-sorozat harmadik darabja. Az első a 
Kicsit elfáradt így a... hányadik könyv ez? Ötödik? Hatodik? Szóval kicsit elfáradt érzésem szerint a sorozat, vagy én, nem tudom, mindenesetre nem kötött le annyira. A tétek is csökkennek, hiszen míg az első és a második részben is Becky Bloomwood teljes jövője, anyagi helyzete és szerelme forgott kockán, nem beszélve az esküvőről, ezzel szemben a Mini Shopaholic fő konfliktusa egy szülinapi zsúr. Konkrétan arról van szó, hogy Becky és Luke dolgai nem jól alakulnak, mert gazdasági válság van, Becky elköltött egy vagyont ruhákra, mert kétéves gyermeke nyilván csak Marc Jacobsban és Pradában kúszhat a Louis Vuitton járókában, Luke-ot meg ugye ismerjük, mindig túl sokat dolgozik szegény, és gondterhelt. Ezért Becky elhatározza, hogy titkos meglepetéspartit szervez Luke-nak, és végig azon kell izgulni, hogy Luke vajon rájön-e idő előtt, vagy sem. Mondom, már nem akkora a tét.
Korábban már 