isoldeolvas

Ez egy viszonylag korrekt kémregény. Olen Steinhauerben az az érdekes, hogy eredetileg amerikai, Baltimore-ban született, de egy csomó helyen élt, köztük például 2003 óta Budapesten, meg más keleteurópai helyeken is. Állítólag azért, mert író, de szerintem kém.

A Turista CIA-s történet, főszereplője egy úgynevezett Turista, akik a CIA-nak olyan, terepen dolgozó ügynökei, akik feladatai közé gyilkosságok elkövetése is tartozik, természetesen kizárólag a nemzetbiztonság érdekében. Van (ex?)felesége is, meg gyereke. Mindenféle bonyolult összeesküvés, akció, szerelem, sok utazgatás Európa- és Amerikaszerte, gyilkosság, árulás, ésatöbbi. Kicsit emlékeztetett hangulatában a Bourne-filmekre, csak az emlékezetkieséses szál nélkül. És az volt még érdekes, hogy a főszereplő fickó, aki ugye elvileg vérprofi, azért egy csomószor ügyetlen volt, de olyanok, hogy valahol ottfelejtett dolgot meg benézett más dolgokat. Szokatlan volt, mert általában a kémtörténetek főszereplői tévedhetetlenek.

A wikipedia szerint George Clooney filmet fog belőle forgatni. Ja, mert ennek a könyvnek nincs köze A turista című filmhez, ez egy másik kémtörténet.

Miután Stern-rajongó lettem az előző könyv során, elolvastam ezt is. Kissé ezoterikusnak tűnt időnként, megfoghatatlannak, de érdekes és izgalmas.

Arról szól, hogy az idő érzékelése milyen, és milyen ez a pszichoterápia során, és hogy az egyes pillanatok mikroelemzéséből hogyan lehet iszonyú sokat megtudni az emberről (abban, hogy hogyan öntöd a narancslét, benne van az egész élettörténet). Valamint, hogy a pszichoterápia egy kölcsönösen alakított előrehaladó folyamat, ami a soktényezős rendszerek jellegzetességeit viseli magán. Soktényezős rendszer például az időjárás, amiért is igen nehezen prediktálható, és néha váratlan új dolgokká állnak össze az addigi dolgok. A páciens és a terapeuta együtt, közösen alakítják ezt a folyamatot, ami sok pillanat egymásutániságából áll, és a sok pillanat között van néhány kulcsfontosságú is, amikor váratlan új dolgokká állnak össze az addigi dolgok.

Stern sírna, ha ezt olvasná, igaz? Kicsit elvont könyv, sok filozófust idéz, kevésbé tényszerű, inkább szemléletet ad, de azért idéz néhány kutatást is. Külön fejezetet szentel az implicit és explicit emlékek és élmények megkülönböztetésének, ami meg tudományos tény.

2011 tavaszán olvastam a balatonfüredi Anna Szállóban, a medence partján meg a kávézóban, nem csoda, hogy nem vagyok képes megfelelő tudományossággal összefoglalni.

Most először olvastam Sternt, és tökéletesen beigazolta a vele kapcsolatos előítéleteimet. Mindig az volt a benyomásom ugyanis, hogy a pszichoanalízis kezdődött valahogy, Freuddal, aztán következtek az eszement analitikusasszonyok (Anna Freud, Klein, Mahler), akik mindenfélét gondoltak a csecsemőről többé-kevésbé légből kapottan, és akkor a nyolcvanas években végre jött egy férfi, aki azzal a forradalmi újítással állt elő, hogy emberek, figyeljünk meg egy nagy csomó csecsemőt, és csak utána vonjunk le következtetéseket. Természetesen a valóságban ez nem így volt, hiszen az asszonyok is láttak csecsemőt, az asszonyok némely pszichés működésről bizonyára kiváló elméleteket alkottak, emellett közben Sullivantől Bowlby-ig különféle értelmes férfiszereplők is feltűntek elméleteikkel. De attól még megint ez volt a helyzet, olvastam-olvastam az analitikus irodalmat szép sorban, és egyszercsak jött ez a csávó azzal, hogy ő fejlődéslélektani kutatásokat végzett, el nem tudom elmondani, mennyire üdítően értelmesnek tűnt.

Daniel Stern tehát az az arc, aki "megkísérli, hogy párbeszédet teremtsen a fejlődéslélektani szemmel felfedezett és a klinikailag újraalkotott csecsemő között, annak érdekében, hogy az elmélet és a valóság közötti ellentmondást feloldja." Magyarul megkísérli levonni a következtetéseket a csecsemőkkel végzett kutatások eredményeiből és valahogyan összeilleszteni azokat a pszichoanalitikus elmélet felnőtt páciensek patológiája alapján rekonstruált csecsemőképével. Teszi mindezt 1985-ben, és annak ellenére, hogy a csecsemőkutatások gondolom, még eléggé gyerekcipőben jártak (gyerekcipőben, értitek), nem voltak képalkotók meg szuper EEG meg eleve nagyságrendekkel kevesebbet tudtunk az emberi agyról, Stern meglehetősen meggyőző. Sajnos (és szégyellem is magam miatta) kevéssé tudok arról nyilatkozni, hogy a 2010-es évben az azóta összegyűlt adatok alapján Stern mely elképzelését tartjuk helytállónak és melyiket nem, erről kérdezzetek meg néhány könyvvel később, magam is izgatottan várom, hogy összeálljon a kép. Mindenesetre az irány, a szemlélet, ahogy Stern összerakja a csecsemő fejlődési szakaszait és emlékezetét, kísértetiesen emlékeztet a jelenlegi fejlődéslélektani kutatásokra.

Csak egy példát mondok, a preverbális szelférzetekről, ami Stern legalapvetőbb elmélete. Stern azt gondolja, hogy a csecsemő már azelőtt gondol valamit a fejében, vannak emlékképei, érzései, és tud kapcsolódni másokkal, mielőtt beszélni tudna. A szelférzet azt jelenti, hogy magunkat hogyan és minek érezzük, magyarul önérzékelésnek szokták fordítani, nem túl jó, de nincs másik. A szelférzetnek több szintje van, például a narratív szelférzet az, amikor el tudod mesélni, szavakban össze tudod rakni a saját történetedet és az vagy te. A történetem vagyok. De Stern szerint preverbális szelférzetek is léteznek, amik akkor alakulnak ki, amikor a gyerek még nem tud szavakban gondolkodni, de azért érzi, hogy ő - ő. Például olyanokból érzi, hogy van a fejében egy cselekvési terv (le kéne rúgni az a csörgőt - csak ezt nem szavakkal gondolva, mert azokat még nem tanulta meg), ugyanakkor vagy pár másodperccel később érzi, ahogy a lába mozog és rugdos egy csörgőt, majd pedig érzi és látja, hogy a csörgő már nincs az ágy felett, hanem az ágyban, mellette van. A tervből, a mozgás testérzékeléséből és az eredményből pedig összerakja, hogy "én rúgtam le a csörgőt", vagyis van egy én. Csak a csecsemő nem gondolkodik, hanem egy szavak nélküli benyomása, élménye lesz erről, hogy én. A preverbális (szavak előtti) szelférzeteink az egész életünk során fennmaradnak, most is tudod, hogy nem csak egy történet vagy meg egy intellektus meg szavak, hanem egy ilyen testi érzésekből, megnevezetlen érzelmekből álló gomolyag.

Egyébként nem nagyon értettem, hogy ha ezeket Stern ilyen szépen, okosan leírta 1985-ben (mintegy 25 éve), akkor hogy az istenbe' tartunk még mindig ott, hogy számtalan könyv az ezelőtti, idejétmúlt vagy megcáfolt elméleteket veszi alapul. Hogy le kell vizsgáznom a mahleri fejlődési szakaszokból is, meg a kleiniekből is, meg a többiből is. De aztán figyeltem tovább a pszichoanalitikusokat, és rájöttem, hogy itt nem is csupán konzervativizmusról van szó, hanem komoly tudományfilozófiai nézetkülönbségekkel állunk szemben, hogy én itt természettudományos megközelítést akarok ráerőltetni valamire, ami inkább valamiféle bölcsészettudomány. Ezek konkrétan nem értik azt a kifejezést, hogy "tények", hanem csak azt értik, hogy van ilyen szemlélet meg olyan, és tartozhatsz ehhez az iskolához vagy amahhoz. És amikor hisztizek, hogy az isten áldjon meg, emberek, akkor most normál szimbiózis létezik a valóságban vagy interszubjektivitás, akkor nem értik a kérdésnek azt a részét, hogy "létezik a valóságban", mert őszerintük a szubjektív élményt úgysem lehet megmérni. A természettudományos megismerés és a teoretikus elméletalkotás közötti határtalanul izgalmas zónába jutottunk, ahol nincsenek szabályok, kaland, izgalom, és az öreg Stern is pontosan ugyanitt egyensúlyozik, egészen kedvünkre való módon.

Akkoriban kezdem olvasni ezt a könyvet, amikor épp arról álmodozom, hogy szakmát váltok, elmegyek mondjuk HR-esnek és pénzt fogok keresni a munkámmal, és akkor az az élményem, hogy utazom a villamoson, olvasom, hogy a fiatal Bentall kezdő pszichológusként hogyan botorkál valami pszichiátriai intézet falai között és próbál szót érteni a skizofrén asszonyokkal, és ott kissé lemondóan azt mondja a fejemben egy hang (képletesen, nem igazi hang, nyugi), hogy "áh, nem mész te sehova, téged EZ érdekel". Ez van, így hat rám az antipszichiátria-irodalom, mindig pszichiáter akarok lenni tőle, amiért az ennyire izgalmasan képlékeny és vitatható és többrétű és érdekes. A Madness explained Bentall második könyvénél, a Doctoring the mind-nál kevésbé véresszájú antipszichiátria, kevésbé populáris és szerencsére kevésbé hatásvadász. Mindemellett meglepően kevés újdonságot olvasok benne, nem tudom, ez mennyire rólam szól és mennyire változnak az Idők tényleg. De térjünk a lényegre.

Négy nagy részből áll a könyv, és én kettőről fogok itt hosszasan mesélni.

Az első részben (The origins of our misunderstanding about madness) Bentall elmeséli, hogyan alakult ki a pszichiátriai betegségek jelenlegi osztályozása, ki volt Kraepelin, jó fej volt-e (nem), mi volt az ötlete, hogyan fejlesztették ezt tovább mások, és miért nem működik. Kraepelin alapvetése az volt, hogy diszkrét számú pszichiátriai betegség van, különféle etiológiával és patológiával, különböznek egymástól és a normálisoktól is. Jelenleg a pszichiátriai kutatás a kraepelini paradigmában dagonyázik (ami nem meglepő, a tudományos fejlődés egyébként is mindig így szokott történni, addig a régi paradigma keretein belül maradunk, amíg már nem teljesen nyilvánvaló, hogy az elfogadhatatlan és van jobb meg újabb.) Bentall elmeséli nekünk a DSM-rendszer történetét, amely az Amerikai Pszichiátriai Társaság konszenzusalapú diagnosztikai rendszere és már a kezdetektől fogva számos kritika érte. A DSM-ekre azért volt szükség, mert sok betegség diagnózisa attól függött, hogy épp melyik országban és melyik évben vagy - a 70-es évek Szovjetúniójában hamar skizofrén lehetett a fennálló rendszerrel ellenkező ember, a korai DSM-ekben a homoszexualitás pszichiátriai betegség volt, nem beszélve a drapetomániáról (az a pszichiátriai betegség, amikor a néger rabszolga azt az őrültséget vette a fejébe, hogy szabad akar lenni, korbácsolásra jól gyógyult). A DSM (jelenleg a IV. van érvényben) legalább konszenzust jelent, egyszer s mindenkorra eldöntöttük, hogy mi számít skizofréniának és mi számít bipoláris zavarnak. Bentall azonban elmagyarázza, hogy a DSM-kategóriák nem megbízhatóak, rossz a reliabilitásuk, a validitásuk, a prognosztikai értéküket pedig konkrétan a horoszkópéhoz hasonlítja. Számos kutatást idéz, amelyből kiderül, hogy a bipoláris zavar meg a skizofrénia nem is két diszkrét kategória, hanem inkább egy spektrum két széle, a pszichiátriai gyógyszerek nem specifikusak az egyes kórképekre, de ez nem minden: a normális és a pszichotikus sem két, egymástól jól elhatárolható kategória, hanem kontinuum.

Bentall (és Wittgenstein) szerint a pszichózis nem betegség, hanem az emberi viselkedés egy variációja. Ezt az állítást alátámasztani látszik számos olyan epidemiológiai kutatás is, amely a normál (nem beteg) populációban meglepő gyakorisággal ír le pszichotikus tüneteket: a különféle közlemények szerint az úgynevezett egészséges emberek 11-39 %-a hall néha hangokat; nem beszélve arról, hogy Julian Jaynes szerint a régi görögökhöz azért beszéltek annyit az istenek, mert ők még nem tudták megkülönböztetni a saját gondolataikat külső hangforrástól. A téveszmékkel kapcsolatban valamivel kevesebb az adat, de pl. Jim van Os holland felmérése szerint az emberek 3,5-8,7 %-ának vannak téveszméi (és akkor most nem bonyolítom tovább a mondatot a téveszme amúgy is kissé homályos definíciójával).

Kapunk egy érdekes összeállítást arról, hogy más kultúrákban, főként a fejlődő országokban mi számít pszichiátriai betegségnek meg mi nem (természetesen ez eléggé kultúrafüggő), valamint Arisztotelész óta gyanítjuk, hogy a zseni meg az őrült között mégiscsak van némi hasonlóság, ezt ma már néhány vizsgálat is alátámasztja. Bentall végül összegzésképpen előáll a javaslatával, hogy tudniillik legyen olyan, hogy poszt-kraepelinista pszichiátria, ami a jó öreg Kraepelinnel szemben azt állítja, hogy a pszichiátria nem egy szimpla biológiai tudomány, és mivel a betegségek meg a normális-nemnormális határ is átjárható és esetleges, inkább ne betegségkategóriákban, hanem tüneti dimenziókban gondolkodjunk. Ez nagyon forradalmi, engem különösebben nem sokkol, részben talán azért, mert az elmúlt években szinte az összes érvet hallottam, volt időm hozzászokni, másrészt pedig azért, mert az amerikaival ellentétben az európai pszichiátriai gondolkodás mindig is sokkal inkább koncentrált a pszichopatológiára, a tünetekben való gondolkodás számunkra nem akkora újdonság.

A második részben a biológiai pszichiátria kritikájával indítunk, Thomas Szasz, a magyar származású amerikai antipszichiáter ugyanis azt állította, hogy a mentális betegségek nem léteznek, mert nincs kimutatható neuropatológiai eltérés mögöttük (és csak azon morális probléma feloldására valók, hogy az olyan embereket, akik nem sértettek törvényt, mégis idegesítőek, valahogy el lehessen suvasztani szem elől). Az utóbbi évtizedekben persze számtalan különbséget kimutattak szkizofrén és normál agyak között, az egyes agyterületek méretén át a funkcióbeli különbségekig. Bentall figyelmeztet ezen vizsgálatok korlátaira: adott agyterületünk mérete attól is függ, hogy mi történik velünk, pl. poszttraumás stressz zavarban a trauma után kisebb az ember hippocampusa; londoni taxisoknak a taxizás mértékével időarányosan megnő a téri memóriáért felelős agyterületük stb. Az fMRi- vizsgálatokkal kimutatható hipofrontalitást mondjuk elintézi annyival, hogy á, a résztvevők nem voltak elég motiváltak a Wisconsin Kártyaszortírozási Teszt megoldására, aminek lehet némi igazságtartalma, de azért elég laza lenne a kognitívv idegtudományokat egyetlen csuklómozdulattal rögtön sutba dobni. A pszichózisok dopaminelmélete ellen szóló bizonyítékokat is megkapjuk, ennél mondjuk azóta már előbbre haladt a biológiai pszichiátria is (már van glutamátelmélet is :), az összes biológiai fejezet eléggé elnagyolt, de Bentall végül azért csak összefoglalja a lényeget, ami a következő. Nincs színtisztán biológiai pszichiátria, mert nem létezik az "agy" és "lélek" megkülönböztetés, mert ez a kettő ugyanaz. Descartes tévedett, nem biológia vagy pszichológia létezik, csakis a kettő együtt létezik. Nahát ezzel a messzemenőkig egyetértek.

De az egész könyvet nem írom le ide, aki kíváncsi, az olvassa el.

Alapvetően nagyon szerettem ezt a könyvet, lekötött és igen sok dologban egyetértettem vele, azért volt egy-két dolog, amiben nem. Bár a szerző állítja, hogy tisztában van a neurobiológia és a pszichoszociális tényezők szoros egymásra hatásával, mégis kissé elfogult a pszichológiai megközelítések javára. Néha a téma kapcsán mintha az ősrégi pszichológus vs. pszichiáter, illetve lélek vs. agy témát feszegetné többé vagy kevésbé rejtetten, az ilyen vitát pedig terméketlennek tartom. Mármint mindkettőt, de főleg az utóbbit. A pszichotikus állapotok, az "őrület" szintézise csak és kizárólag egy olyan megközelítésnek sikerülhet, amely integrálja a neurobiológia, genetika, a kognitív idegtudományok és a vonatkozó társadalomtudományok eredményeit, és egyik területet sem negligálja (olvastam már néhány ilyen cikket, lehetséges az ilyesmi). Természetesen Bentall még így is tiszteletet érdemel, hiszen gondolatébresztő, remek új szempontokat ad, és többnyire értő kritikát fogalmaz meg a fennálló pszichiátriai gyakorlattal szemben.

A könyv elolvasása után persze felmerül az emberben a kérdés, hogy jó, és akkor most mi a megoldás. Tudniillik, ha magunkévá tettük a gondolatot, hogy az őrület és a normalitás között nincs éles határ, hanem fokozatos átmenet van, sőt, az őrültség számos tünete megmagyarázható szociálpszichológiai tényezőkkel. Mindig marad azonban az embereknek egy kis csoportja, akik annyira furák, hogy a fennálló rendszer nem fogadja el őket - nem a pszichiáterek, nem a gyógyszercégek, hanem a szomszédok meg a rokonaik, mert nem tudnak dolgozni, helyettük a hangokkal beszélgetnek, celofánnal tekerik be a fejüket az idegenek halálos lézersugarai ellen, ésatöbbi. Bentall szerint a megoldás az lenne, ha jobban elfogadnánk és magunk közé tartozónak éreznénk a pszichotikus tünetekkel élő embertársainkat, ami - hát, nagyon szépen hangzik. Nekem még mindig az a személyes és tudományosan megalapozatlan intuícióm, hogy a DSM IV. teljes eltörlése és a pszichiátriák felszámolása után sem történne ez meg, és hogy az emberek mindig ki fogják rakni a bolondokat a városfalon kívülre és fizetni fognak a hajósoknak, hogy vigyék őket innen jó messzire. Vagy régen a hajósoknak, ma nekem. Míg Bentall pszichiátriai klasszifikációra vonatkozó kritikai észrevételeivel messzemenőkig tudok azonosulni, és a pszichotikus tünetek és a pszichológiai tényezők terén folytatott kutatásait is érvényesnek tartom, addig a humanistának szánt elképzelései mögött néha csupán demagógiát és üres szólamokat érzek.

Ez egy zseniális jó könyv, sajnos teljesen eljárt felette az idő, de nagyon szeretem a Vígh Béla-szemléletet. Ő egy anatómus professzor, aki jógázik is, és ezért sokat vizsgálta a jóga élettani hatásait meg olvasott erről. Írt egy könyvet arról, hogy hogyan hat a jóga testi viszonylatban (melyik pózban melyik izom nyúlik, melyik nem, melyik ngy érben nő a keringés, hogyan változnak a mellkasi nyomásviszonyok a fordított testhelyzetekben és mi történik ilyenkor a baroreceptorral, meg ilyenek). Ez a könyv meg ugyanez, csak arról szól, hogy mit csinál a jóga (a sport-része, meg főleg a meditáció) az idegrendszerrel. A könyvet 1980-ban írta, amikor a funkcionális képalkotó vizsgálatok még nem léteztek, és az EEG-ből is csak valami ósdi, és a témát igen keveset kutatták. Részben ezért is a könyv jó része a vegetatív idegrendszeri hatásokról szól, és csak igen kis része a központi idegrendszeriről, és ez utóbbi szerintem már nem is úgy van.

A szerző egy tudós, és precíz ember is, szóval az alapoktól megtanuljuk először is a másodéves idegélettant, az idegsejteket, az akciós potenciált, a vegetatív idegrendszer felépítését és működését. A jógával kapcsolatban ugyanilyen részletes. Csak azok az olvasók fogják élvezni, akiket mindkét téma nagyon érdekel, nem riadnak meg a tényektől és... nem tudom. Nagyon bírtam Vígh Béla professzort élőben, és a könyvét is nagyon bírom, nem akarok tőle elriasztani senkit, de tény, hogy az 1980-as évek óta annyit változott az idegtudományi kutatás, és annyi új eredménnyel gazdagodott, hogy akit ez érdekel, annak kevés és régi lesz a könyv. Talán alapozásnak tudom ajánlani.

Hát részben Vígh B. és könyvei, részben meg a világhírű idegtudós volt főnököm voltak azok, akik a materialista szemléletemet ilyenné megformálták.

Ez a könyv egy pszichoterápiás technikát mutat be, aminek annak ellenére sem bírtam megjegyezni a nevét, hogy később többször is foglalkoztam a témával. Az a neve, hogy CBASP, azaz Cognitive Behavioral Analysis System of Psychotherapy. Először azt hittem, valami köze van az analízishez, de nincs, sokkal inkább a kognitív viselkedésterápiához hasonlít. Ha új pszichoterápiás technikát dolgoztok ki, alap, hogy rövid, könnyen megjegyezhető nevet adjatok neki.

Nos, a krónikus depressziós páciens pszichoterápiában való kezelése meglehetősen lelombozó, mert esetleg motiválatlan (mivel a motivációcsökkenés az a depressziónak tünete), minden terápiás stratégiánk simán lepereg róla, egyfolytában szenvedést és reménytelenséget fejez ki, elzárkózik a valódi személyes kapcsolattól, rugalmatlan, és mi meg tehetetlennek érezzük magunkat és szép lassan átragad ránk a reménytelenség. Abban az esetben, ha a páciensünk annyira azért mégiscsak motivált a gyógyulásra, hogy hetente eljön a terápiás ülésre, tehát van remény, alkalmazhatjuk a McCullough által kidolgozott módszereket.

McCullough külön krónikusdepresszió-modellt is kidolgozott, könyvében eleinte ezt ismerteti, ezt nem részletezem, csak annyira, hogy szerinte a krónikus depressziósok nagy részét traumatizálták korábban, ezért (vagy másért) személyközi kapcsolataikban elkerülően viselkednek, és ami fontos, a figyelmi fókuszuk végig saját magukon, "a fejükben" marad. Ezek nagyjából azt kell érteni, amikor a beteg meg van róla győződve, hogy mondjuk ő kudarcot vallott és mi ezért megvetjük, és hiába magyarázzuk, hogy hiszen ez és az a dolog is sikerült neki és mosolygunk rá kedvesen és hiteles együttérzéssel és drukkolva neki, ő ezt mind nem látja, mert nem "lát ki" a saját elméletéből, hanem ahhoz ragaszkodik.

McC. konkrét technikákat sorol, hogy mit kell csinálni, ez nem elméleti szakkönyv, hanem nagyon gyakorlatias, elmagyarázza, hogy miért pont azt, mikor alkalmazd, hogyan, és ezt esetismertetésekkel illusztrálja, amiben konkrét párbeszédek szerepelnek, amikor a terapeuta alkalmazta az adott technikát. Mondok egy példát, van a Szituációelemzés (SA, Situational Analysis) nevű technika. Az az alapja, hogy a a páciens nem tudja, hogy viselkedése hogyan hat másokra, nem ismeri fel az oksági viszonyokat, vagyis például nem tudja, hogy az emberek egy bulin vagy a munkahelyén azért nem mennek oda hozzá, mert nagyon távolságtartóan viselkedik és ebből az emberek azt gondolják, hogy nem akar csacsogni, nem pedig azért nem mennek oda, ami tő gondol, hogy mert utálják. Az SA során olyan helyzeteket elemeznek, amit a beteg elmesél, de nem csak olyanokat, hanem azt is, ami a terápiás ülésen történik. A terapeuta a páciens figyelmét ráirányítja arra, hogy viselkedése hogyan hat másokra és arra is ráirányítja a páciens figyelmét, hogy viselkedése hogyan hat a terapeutára. Ezzel a páciens elsajátítja azt a készséget, hogy valamivel valósághűbben legyen képes megtippelni, hogy mit gondol / érez körülötte a többi ember és ő maga viselkedésével hogyan befolyásolhatja ezt.

Ehhez ugye az szükséges, hogy a terapeuta elmondja, mit érez ezekben az esetekben, pl. "nagyon dühös vagyok (vagy szomorú, vagy félek), amikor maga így néz és így beszél". Ilyeneket nem szoktunk mondani. A terapeuta önfeltárásának ezért szentel egy fejezetet a könyv. A kutatások szerint kétféle van, 1. általános önfeltárás: általános, a pácienstől független információ a terapeutáról (Van-e családja, hol nyaralt), 2. önfeltárás az itt-és-mostban: a páciensre, a terápiás kapcsolatra vonatkozó érzések, gondolatok kifejezése (Haragszik-e a páciensre, untatja, kedveli stb.). Az utóbbi fajta a terápiás kapcsolat minőségét javítja, az előbbi meg nem, vagy rontja. A CBASP során az utóbbit kell csinálni, kizárólag a terápiás cél érdekében, annak fókuszban tartásával. Nagyon, nagyon fontos a terapeuta-reakciók folyamatos monitorozása, hogy megfelelő helyen, megfelelőképpen, a terápia érdekébe történjenek, de természetesen hitelesek legyenek (hazudni sose ér pszichoterápiában, rögtön észreveszik).

Tessék, itt egy példa SA-ra, a könyvből. A többi technikát nem ismertetem, de van még több is, meg a könyv végén van egy rész arról, milyen randomizált kontrolált vizsgálatok támasztják alá a módszer hatékonyságát krónikus depresszióban (másra ne alkalmazzuk, mert direkt erre találták ki). Alapsztori, hogy Sarát mindig verte az apja, mindegy, hogy jó volt-e vagy rossz, és azt hiszi, hogy a terapeutája is meg fogja büntetni, ha hibát vét, meg azt, hogy ő úgyse tudja mások viselkedését befolyásolni, tökmindegy, mit csinál, meg még magányos is. Párbeszéd a hajtás után.

Ez egy szomorú történet, mert már pár nappal azelőtt megkaptam ezt a könyvet, hogy kiadták volna, vagyis, hogy kapható lett volna a boltokban, és ezért gyorsan elolvastam, hogy majd én leszek az első az interneten, aki ír róla, és ez volt 2 évvel ezelőtt. Kinyomtatott A4-es lapokon olvastam egy sárvári wellness-hotelban, két napba telt kiolvasni úgy, hogy napközben azért többnyire a medencékben és a szaunában voltunk.

Akkor lássuk, mire emlékszem. Barabási továbbra is jól ír, az előzőhöz képest ez a könyve jóval kevéssé tudományos, sokkal jobban szabadjára engedte a regényírói hajlamait, párhuzamosan futó történetek vannak és minden fejezet spoilerrel végződik. Van az a szál, ami a tudományos részről szól, ami többnyire az emberek térbeli mozgása és ennek sajátosságai, de ennek (az emberek térbeli mozgásának) a törvényszerűségei más egyéb tudományterületeken is leírnak dolgokat. Érdekes, de nem olyan átütő, mint a hálózatos könyve. Egy másik történetszál Dózsa Györgyről szól, az meg egészen kalandregényszerű, és a végén megtudjuk, hogy mi köze a tudományos szálhoz. Izgalmas és nehezen letehető könyv volt, bár ez nagyrészt nem a témának volt köszönhető esetemben és nem is a tudományos szenzációnak, hanem annak, hogy úgy van megírva, gördülékenyen és kissé hatásvadászul, hogy élvezd és mindig lapozz tovább.

Akkor essünk túl azon, hogy szabadkozom, meg hogy guilty pleasure, meg hogy jaj mennyire kínos meg mekkora butaság, én szeretem ezt a könyvet. Tényleg szeretem, mit lehet tenni. Sok évvel ezelőtt olvastam, és azóta is klasszikus szövegeket idézgetek belőle*, most meg megláttam anyáméknál, és két napozás között elolvastam gyorsan.

A kerettörténet annyi, hogy a Szarka becenevű főszereplő tizenhétéves kiscsaj könyvet ír nyári élményeiről az ősz során. Főleg óra alatt írja, mert akkor van ideje. Nyári élményei abból állnak, hogy lestoppol Siófokra, ott elkezd dolgozni egy sörözőben, és megismerkedik a Barbival. Míg hősnőnk alacsony, barna zselézett hajú deszkásgatyás csaj, addig a Barbi egy szőke szexistennő ribanc tizenhétéves kiadása. Ezek ketten aztán kalandokba keverednek, egyből kb. az ötödik oldalon Izraelben találják magukat pénz nélkül, aztán különféle pasikat hajkurásznak különféle európai nagyvárosokban. Eközben (legalábbis a szerzőnek ez volt a szándéka szerintem) a legfontosabb és kimondatlanul is mindenekfelett hangsúlyos szál Szarka és a Barbi enyhén homoerotikus, ám annál hülyepicsásabb barátsága, a könyv tanulsága szerint ugyanis nők között nem létezik barátság. Ennek megfelelően itt játszmázás van, meg mélylélektan, meg karakterfejlődés, nekem tulajdonképpen teljesen mindegy, tőlem lehet az is. Azok a kedvenc részeim, amikor Szarka előadja a véleményét a világról, és bár teljesen nyilvánvalóan egy idősebb íróember eszmefuttatásait halljuk eszementen vagánynak szánt kiscsajos szövegbe burkolva, mégis.

A könyvből készült film is, amely elviselhetetlenül, rettenetesen siralmas volt, majdnem végig befogtam a szemem.

*Ezeket pl.:
"Éljen tudatosan, aki tud. Én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék."
"Az ember soha ne adja fel szülei nevelését. Persze reménytelen vállalkozás, de épp ez benne a magasztos."
"Nem szeretem, hogy minden a szexről szól, miközben nem is, pedig de."

Az elmúlt években már többször is elolvastam ezt a remek könyvet mindenféle részletekben, azaz egyes fejezeteit nagyon sokszor magyarul, más fejezeteit csak nemrég egyszer, angolul. Legutóbb az angol nyelvűt olvastam, és ez van most a kezemben, úgyhogy erről fogok írni, de ne feledjük, hogy idén magyarul is megjelent, Sématerápia címmel. A magyar borító ugyan nem a legszebb lesz a polcunkon, de legalább egész jó a fordítás.

A sématerápia egyike azon terápiás módszereknek, amelyek a kognitív viselkedésterápia könnyed, józan, operacionalizálható felszínességét, és a mélylélektan érzelmekben és múltban való lelkes vájkálódását kísérlik meg integrálni. A sématerápiát a könyv szerzője, Jeffrey Young fejlesztette ki a kilencvenes években, elsősorban a más terápiás módszerekkel nehezen megközelíthető személyiségzavarok (borderline, nárcisztikus) kezelésére. Az eredmény egy olyan, integratív terápiás módszer lett, amely a kognitív viselkedésterápiából, a kötődéselméletből, a tárgykapcsolatelméletből, a konstruktivizmusból, a Gestaltból és nem utolsósorban az analitikus elméletből is vesz át elemeket. A korai maladaptív sémák létezését azóta empirikus vizsgálatok is alátámasztották (már amennyire az ilyesmi egyáltalán lehetséges), valamint a korai traumatikus élmények neurobiológiájával (amygdala, emocionális emlékezet stb.) is párhuzamba lehet hozni, ha akarjuk.

A lényeg a következő. Gyermekkorunkban bántanak vagy elhagynak minket vagy bizonyos alapvető igényeink (az autonómiára, ésszerű határokra, spontaenitásra, biztonságra stb. vonatkozóak) nem teljesülnek. Emiatt olyan, megingathatatlan hiedelmeink alakulnak ki, amelyek felnőtt korunkban is befolyásolják viselkedésünket, főként a kapcsolatainkban, főként szenvedést okozva. Ezeket a megingathatatlan hiedelmeket nevezzük maladaptív sémáknak, van egy csomóféle. A sémák a saját fennmaradásukért küzdenek, a tényeknek ügyesen ellenállnak. Mondok egy példát, gyerekkorban sokat megvertek, Bizalmatlanság-abúzus sémám alakul ki, akkor felnőttkoromban azt fogom hinni, hogy a kapcsolatokban a Fontos Másik úgyis veszélyes és bántani fog. Ez a séma úgy maradhat fenn, ha sose kötök hosszabb kapcsolatot, lelépek, mielőtt még bántana (és egyedül öregszem meg két macskával, akiket gyűlölök), vagy agresszív, alkoholista férjet és szeretőt választok, akik majd felváltva jól megruháznak, elősegítve sémám fennmaradását. Kicsit sematikus példa (sematikus, éérted :)), de alapvetően valami ilyesmire kell gondolni.

A sématerápia célja a sémák azonosítása, majd pedig a velük való munka. Míg a téves hiedelmeket a kognitív viselkedésterápiában "csak" józan logikával próbáljuk korrigálni, a sématerápia ennél tovább megy: élményalapú technikákkal és viselkedésalapú változtatással is foglalkozik. Az élményalapú technikák például gyermekkori helyzetek imaginációját jelentik, ezáltal az élmény érzelmi töltetével is lehet dolgozni, Young szerint ez elengedhetetlen a változáshoz, és valóban egy jelentős pluszt ad a terápiához. A sématerápia kifejezetten borderline betegekre kidolgozott része a sémamódokkal való munka, ahol az ember (esetünkben a páciens) különféle énállapotainak felismerését, ezek integrációját segítik elő, ez is klassz.

A könyv tudja mindazt, amit egy pszichoterápiás könyvtől várok: érthető, amennyire lehetséges, tudományosan megalapozott, a saját módszerével kapcsolatos kutatásokat idézi. A terápia során alkalmazandó technikák leírása gyakorlatias, életközeli, esetismertetésekkel és magyarázatokkal. Külön fejezetet szentel a terápiás kapcsolatnak, a sématerápia során ugyanis a páciens sémái különféle konstellációkban aktiválhatják a terapeuta sémáit (mert itt a terapeuta is esendő ember, akinek még sémái is lehetnek, ezért külön plusz pont), ami mindenfajta buktatókhoz vezethet. Esetismertetésekkel. A borderline és a nárcisztikus szeméyiségzavar 1-1 külön fejezetet kap, végtére is ők voltak az eredeti célpontok. A saját tapasztalatom az, hogy még ha az ember nem is akar soha az életében sématerapeuta lenni, a sémamódokról és a borderline-ról szóló fejezet rengeteget segít a borderline megértésében, minden pszichiáter rezidensnek el kellene olvasni, sokkal könnyebb utána viszonyulni az ilyen páciensekhez.

Összességében egy korrekt terápiás módszerről szóló, korrekt kis könyv. Elmélet, gyakorlat, szilárd tudományos alapok, életszerű klinikai példák. Mi kell még. Én azt mondanám, van ugyan benne pár idegen szó, különösen az első két fejezetben, de talán belefér az, hogy érdeklődő laikusok is haszonnal forgathatják.

Ó, ez a remek könyv. Kevés könyv idegesített ennyire az életben (komolyan, olvasás közban fennhangon beszéltem a könyvhöz, ilyeneket, hogy 'bazmeg, te normális vagy??!'), mindamellett a témához teljesen laikusként remekül megértettem belőle a tárgykapcsolatelmélet lényegét egyszer s mindenkorra. Hasznos volt. Eléggé "for dummies" ahhoz, hogy okosnak érezhessem magam, de elég megalapozatlan és egyben hagyományőrző ahhoz, hogy projekciós felületként használhassam, miközben észrevétlenül internalizálom a szemléletet a szelfembe.

De a lényegre térek. Hamilton könyvében arra tesz kísérletet, hogy a kissé szerteágazó tárgykapcsolatelmélet lényegét egyetlen könyvben foglalja össze, és érthetővé tegye kezdők számára is. Ez sikerül is neki. A tárgykapcsolatelmélet történetileg fontos művelői természetesen mindig mást és mást értettek ugyanazon homályos fogalmak alatt, de Hamilton ettől nem esik kétségbe, hanem közli, hogy mi mostantól ezt fogjuk érteni szelf alatt, azt pedig ego alatt, és punktum. A könyv első négy fejezete az alapfogalmak meghatározása, úgy is, mint: 1. a tárgy, 2. a szelf, 3. a tárgykapcsolati egység, 4. az ego. Világos, érthető, klassz, analitikus irodalomhoz képest még tömör is.

A második nagyobb rész a tárgykapcsolatok fejlődéséről szól, először is Mahler fejlődési szakaszait magyarázza el nekünk Hamilton remekül és érthetően. Egyszer s mindenkorra felfogja belőle az ember a Margaret Mahler által javasolt fejlődési korszakokat és azok sajátosságait, sajnálatos, hogy mint utóbb kiderült, ezek közül némelyik nem létezik a valóságban, de ne engedjük, hogy ez összezavarjon minket. Mit is mondhatnék erre. Bárcsak olyan, integratív műveket írnának a pszichoterapeuták, ahol a klasszikus elméleteket tudományterületük új eredményeivel való párhuzamban értelmezik (létezik ilyen is, nyugi, majd írok róla). Hamilton megjegyzi, hogy a felnőttek valamiért nehezen hajlandóak elfogadni a normál autzmus szakaszának létezését, szerinte azért, mert "ők maguk ragaszkodnak és kötődnek a csecsemőhöz. Minden nő, aki gyereket szül, aki látja annak csillogó szemeit, hallja a hangját, érzi az ölében a mocorgását és melegét, ismeri ezt a kötődést. Minden férfi, aki beöltözött a szülőszobai zöld ruhába, és látta az újszülött felbukkanását, hallotta a sírását, megfogta és felemelte az utódot, ismeri ezt a gyerekével való egységet. Ilyen körülmények között a felnőttek egy részleges összeolvadás állapotába kerülnek, melyben az összetartozásról szóló saját érzéseiket a kisbabának tulajdonítják." A modern csecsemővizsgálatok tényszerűnek tűnő tudományos eredményei szerint ugyan a pár napos csecsemő mégiscsak felismeri az anyját és normál autizmus meg tényleg nincs, de erről nem ebből a könyvből fogunk értesülni.

Ezután kapunk egy fejezetet, amelyben a szerző elmagyarázza az alapvető pszichés mechanizmusokat - mint például az integrálás, differenciálás, projekció, projektív identifikáció, ésatöbbi. Ezzel a fejezettel is kissé ambivalens vagyok, ugyanis egyrészt remekül meg lehet érteni belőle az adott fogalmakat, másrészt már-már téveszmeszinten általánosít és minden projekció, de amikor a csecsemő anyjára köpi a spenótot, így próbálva megszabadulni a rossz tárgytól, az is az, meg Wordsworth is milyen szépen integrálta a szelfjébe a nárciszmező látványát a vonatkozó versben. A fenti mechanizmusok legtöbbje alapvetően patológiás működés, bár sok fejezet végén maga Hamilton veti fel, hogy khm, furcsa módon normál népességben is gyakran megfigyelhetőek ezek a mechanizmusok, sőt, nem is csak a művészek körében, hanem a teljesen normális normálisok körében is. Természetesen az a gondolatmenet, hogy milyen pszichológiai fogalmat / lelki működést nevezzünk normálnak és melyiket betegnek, bonyolult, messzire vezető kérdés, melynek kifejtésére a blogbejegyzés szabta terjedelmi korlátok bizonyosan elégtelenek lennének.

Van még egy rész arról, hogy melyik betegséget milyen tárgykapcsolati fogalmakkal lehet megmagyarázni (személyiségzavarok, bipoláris zavar, skizofrénia), itt főként az utóbbiaknál meglehetően nehéz levetkőzni a biológiai szemléletemet, de ha szimbolikus történeteknek fogom fel az egészet és nem tudománynak, akkor ki lehet bírni. Négy további fejezetet szentel Hamilton a terápia során felmerülő nehézségeknek tárgykapcsolatelméleti szempontból, itt számtalan esetismertetést kapunk, néhány idegesítő, ugyanakkor ez egy igen hasznos rész és komolyan tudtam hasznosítani a gyakorlatban az itt olvasottakat. Érdekes, hogy hogyan lesz egy megalapozatlan, homályos, szimbiotikus elméletrendszerből a gyakorlati életben könnyedén használható dolog, de tény, hogy a konténerfunkció, a hasítás a csoportban és az egyéb áttételi-viszontáttételi fogalmak olyanok, amikkel időnként lehet mit kezdeni. Ha léteznek, ha nem.

Az ötödik részben szélesebb keret közé helyezzük az elméletet, úgy is, mint folklór, mítoszok, illetve a valóság, ebben a részben a Bibliát és a Piroska és a farkast elemezzük tárgykapcsolati szempontból, atya-úr-isten, emberek, egy tankönyvben, a farkas internalizálja Piroskát meg a nagymamát. Végül - érdekes, hogy ez az utolsó fejezet és nem az első, de tetszik - rövid összefoglalót kapunk az elmélet fejlődéséről, illetve némi lélekelemzést arról, min veszett össze Melanie Klein és Anna Freud meg Kernberg és Kohut.

Nem is tudom, mit mondjak. A tárgykapcsolatelmélet nem hülyeség, szerintem ha az ember fejében benne vannak ezek a fogalmak, gondolkodásmód, az igen hasznos. Ebből a könyvből remekül meg lehet érteni az alapokat hozzá, mert megfelelően lebutított formában kapjuk. Bár emellett a könyv túlnyomó része bosszantó hülyeség, összességében nem bántam meg, hogy elolvastam.