isoldeolvas

Ez meg itt a másik klasszikus, amit már olvastam előző kiadásban, és amiről keveset változott a véleményem (de mivel az a szabály, hogy mindenről annyiszor írok, ahányszor elolvasom, így fogok most is.) Ez még mindig egy jó könyv. Most gondolhatnánk persze azt, hogy elfogult vagyok mondjuk a módszerrel szemben (mert abban képződtem) és azért tetszik, de nem ez az igazság, én nem vagyok egy módszernáci és kifejezetten rajongtam a Tényi analitikuskönyvéért meg a Yalom összesért, nekem nem azért tetszik ez a könyv, mert kognitív, hanem mert ez egy jól megírt, korrekt kis  könyv. Arról szól, ami a címe, értelmes, gyakorlatias, használható.

A kognitív és a viselkedésterápia története, elméleti alapok, gyakorlati megfontolások, esetismertetések. Lehet, hogy kicsit sok esetismertetés van benne, de igazából ezek élővé és érthetőbbé teszik az elméletet. Kognitív viselkedésterápia egyes kórképekben és speciális esetekben, úgy is, mint pánik, fóbiák, depresszió, kényszer, evészavarok, szexuális zavar, pszichózis, gyerekek. Emlékeim szerint az előző kiadásban még nem szerepelt a személyiségzavarok sématerápiája, itt már az is van, remek. Emlékeim szerint a pszichózis kognitív viselkedésteráiája is valahogy rövidebb vagy kevésbé részletes volt talán? Most elég jó, hatékonyságvizsgálatokkal, mindennel. Ez egy átfogó, használható, papíralapú könyvhöz képest egészen naprakész könyv. Tudnék kötekedni, hogy hol marad a metakognitív terápia, a mindfullness, meg hogy az idegtudományi rész lehetne kissé hosszabb, naprakészebb, konkrétabb és tényszerűbb, de nincs kedvem szidni ezt a könyvet, műfajában (mármint magyar nyelvű pszichoterápiás tankönyvek) így is meglepően jónak tartom.

Írnom kell végre a tankönyvekről is, hogy elrakhassam őket az asztalról, szóval kezdjük a klasszikussal. A pszichoterápia tankönyvét egyszer nagyon régen már elolvastam csak úgy hobbiból, most meg tanulni kellett belőle. A két időpont között új, átdolgozott kiadás jelent meg, új fejezetekkel bővítve, valamint én is öregedtem mintegy négy évet. Ehhez képest nagyjából ugyanolyan véleménnyel vagyok róla, mint akkoriban (nem igaz, hogy nem lehet egy normális könyvet írni, az isten szerelmére), ami részben talán annak is köszönhető, hogy viszonylag keveset változott a könyv (és úgy tűnik, én is).

A könyv új fejezettel kezdődik, amelynek címe a pszichoterápia története, ez egyszerűen az analitikusan orientált pszichoterápia elnagyolt és kissé zavaros története, hagyjuk is. Ezután az 1. részben (200 oldal kb.) Szőnyi ír a pszichoterápiák általános kérdéseiről, ez a jó része a könyvnek. Igaz, hogy kissé redundáns, ugyanazt a dolgot számtalanszor átvesszük, és igaz, hogy néha furcsán gyakorlatias vagy feleslegesnek tűnő részletekbe megy, van egy ilyen "for dummies"- beütése, mégis azt kell mondanom, hogy aki pszichoterapeuta akar lenni, az igenis olvassa végig. Olyan témákat érint ugyanis - a terápiás kapcsolat, a terápiás rezsim, a pénz, a környezet, a hiányzás, a szerződés, a gyógyszerek - amik előbb vagy utóbb fel fognak merülni a pszichoterápiás praxisban. Jó, hogy ezek le vannak írva és a pszichoterapeuta szakvizsgára készülő népek elolvassák, nagyon helyes. Kifejezetten jó pont, amit már az előző olvasáskor is észrevettem, hogy ugyan Szőnyi analitikus, mégsem a pszichoanalízisről írta az első fejezetet, hanem általánosságban a pszichoterápiáról, és meg tudott maradni áttekintőnek és elfogulatlannak. Talán egyedül a pszichoterápiás rezsimről szóló fejezet hosszú kissé, ahhoz képest, hogy itthon legjobb tudásom szerint csak két ilyen hely van. Ha engem kérdezünk, ezt lerövidítettem volna, és többet írok a terápiás kapcsolatról, más, új szempontokból is, azt sose lehet eleget taglalni.

A második részben módszerspecifikus fejezeteket találunk, régebben ezeket nem értettem, és azt se értettem, miért a módszer történetét, titkos társaságait és ellenfeleit kell bemutatni egy-egy ilyen fejezetben, ahelyett, hogy érthetően leírnánk, miről is szól az a módszer. Minden fejezetet más írt, némelyik egész jó, másokból meg egy árva szót sem értettem (most se), és voltak egyenesen elrettentőek (ti. ha nem ismertem volna máshonnan az adott módszert, akkor ez alapján tuti nem akarom megismerni). Ebben a részben egyébként a Pszichoterápiás Tanács által akkreditált módszerekről esik szó, így a rész bővült az első kiadás óta akkreditált mozgás- és táncterápiáról szóló fejezettel. Persze, ez igazságosnak tűnhet, másrészt viszont felmerül a kérdés, hogy miért pont ezeket akkreditálta a Pszichoterápiás Tanács. Nem is, ez túl messzire vezető kérdés, inkább tegyük fel úgy, hogy miért nincs szó olyan, külföldön egyébként elfogadott, és/vagy hatékonyságvizsgálatokkal alátámasztott módszerekről, amelyeket mondjuk még nem akkreditált a Tanács, de azért a nemzetközi szakirodalomban sokat lehet róluk olvasni.

A harmadik részben a pszichoterápiák néhány speciális alkalmazási területéről van szó, ezek néhány kivétellel használható, jól megírt, gyakorlatias fejezetek. A végén meg némi etika, kutatás, törvényi szabályozás. A kutatás-részben vannak értelmes dolgok, talán ennyit elég egy pszichoterapeuta szakvizsgára készülőnek tudnia a témáról, az etikai fejezet is oké, persze, ha én írnám, akkor tele lenne habzó szájú feminista gyűlölettel mindazon kollégák iránt, akik pszichoterápiás keretek között megdugják a betegüket. Én kérek elnézést, egyszerűen túl sok ilyen sztorit hallottam az elmúlt években, reméljük, az illetőket elsőnek fogja falhoz állítani a forradalom.

Meg még annyi klassz dolog van, amiket bele lehetett volna írni, klassz új módszerek, klassz új idegtudományi eredmények a kötődésről, szociális kognícióról, egyébként ez egy érdekes kérdés, vajon tényleg hiányzik-e egy ilyen fejezet vagy csak nekem hiányzik. Nekem mindig hiányzik az a fejezet, amikor idegtudományi kutatásokat idézünk a pszichoterápia alátámasztására, mert ezt határtalanul érdekesnek tartom, hogy fMRI-vel valamelyest bejósolható, hogy ki fog reagálni kognitív terápiára, hogy milyen változások mennek végbe melyik agyterületeinkben az érzelmi hatások újraértelmezése során, hogy milyen elegánsan helyezi bele Freudot az idegtudományi modellekbe Friston, hogy mi az valójában, hogy implicit kapcsolati tudás és mi köze van a szomatoszenzoros kéreghez meg anyádhoz. Nehéz eldönteni, hogy mindezek csupán ínyencségek, a tudomány világába valók, és gyakorló pszichoterapeutának úgysem segítenek a gyakorlatban, vagy pedig azért illik tudni a buszsofőrnek, hogy hogyan működik a busz motorja. Nem tudom. Én azért írnék (nem, inkább megíratnám valakivel) egy ilyen fejezetet, mégiscsak a 21. században vagyunk.

Visszatérve a lényegre, oké, összességében nem annyira rossz könyv ez, nem kéne ennyit fanyalognom, célnak megfelel, kicsit régies, de legalább nincsenek benne eszement hülyeségek, el lehet olvasni, meg van szerkesztve, lehet belőle tanulni, lehet belőle használható dolgokat is tanulni, akkor meg mi a probléma. (Most mondtam el, mi a probléma.) (Tudom, írjak jobbat.)

Te jó ég, mennyire jól esett ez a könyv, éreztem én, hogy hiányzik nekem az emberekről szóló, magyar nyelvű fikció, de nem is tudtam, hogy ennyire. Ne értsünk félre, szeretek én angolul olvasni, szeretem a science fictiont meg a zombikat meg a pszichoterápiás könyveket (jó, némelyiket utálom, de ez mellékszál), mindemellett azért regényt olvasni magyarul, az egészen utánozhatatlan, el is olvastam két nap alatt.

Tehát Charles Baxter, az író nem tud aludni, lemegy sétálni, találkozik egy haverjával, aki elmesél neki egy történetet, aztán a történet többi szereplői is elmesélik a történetüket. Ez a kissé mesterkélt keretsztori aztán ahhoz vezet, hogy több szereplő meséli el felváltva a saját történetét egy-egy fejezetben, mind a szerelemről (igazából néha a szeretetről) szólnak, természetesen összefonódnak a szálak és kiderül, hogy az emberek élete hatással van egymásra és a sajátunkban főszereplő vagyunk, közben meg mindenki máséban is valamilyen szereplő. Néha csak egyvalakitől halljuk ugyanazt a történetet, néha két különböző szemszögből is, az is eléggé lenyűgöző, mennyire teljesen máshogy élik meg a benne résztvevő emberek ugyanazt az élményt vagy ugyanazt az egy napot és mennyire máshogy emlékeznek rá. Rögtön azon gondolkodom, hogy vajon az életem résztvevői mennyire élnek át éppen valami teljesen mást, mint ami szerintem történik.

Kicsit még mesélem, mert úgy érzem, meg kell védenem ezt a könyvet a hülye címe miatt, bár később kiderül, hogy miért ez, és utólag már van értelme, de most komolyan ki vesz meg ilyen című könyvet (angolul is gáz, nyugi), pont nem tudnám eldönteni a borító alapján, hogy valami elszállt, dagályos blődség vagy szimpla erotikusirodalom, na egyik se, hanem pont annyi dagály és pont annyi erotika (meg szenvedés, meg humor, meg halál, meg kávé) van benne, mint amennyi az életben általában lenni szokott. Az összes szereplő, Chloé, a pincérlány, az agorafóbiás ügyvédribanc, a szomszéd filozófiaprofesszor meg a kutyás csávó is nagyon valóságos és életszerű. Azonnal felismerhető a nyelvezetükből, hogy melyik fejezetben beszélnek, tök életszerűen pont így fogalmazna egy pincérkiscsaj meg egy zsidó bölcsésztanár. Inkább csak úgy az életükről mesélnek, de persze, legfőképpen a szerelmeikről, amikor kerestem a képet, valahol olvastam, hogy a Szentivánéji álmot rángatták elő a könyv kapcsán, és tényleg hajlandó vagyok belelátni, pont van benne annyi álmatlanság meg huncutság meg Shakespeare-utalás, szól annyira a szerelemről, mint az.

És szép, és visz magával, olyan könyv, hogy lassan indul be, aztán egyre mélyebbre és mélyebbre megyünk benne és akkor már nem is nagyon akarom letenni, és szép mondatok vannak benne. A kedvenc olvasási technikámmal olvasom, vagyis nagyon gyorsan, de közben csomószor lefékezek, hogy hé, ez valami szép volt, és elolvasok még egyszer vagy háromszor mondatokat vagy bekezdéseket vagy oldalakat. Ugye, nem kell már külön méltatnom a fordítást, hanem kiderült az eddigiekből, hogy klassz. Különben azt mindig akartam kérdezni, hogy más ember is szokott-e így olvasni vagy az emberek inkább egyenes vonalú egyenletes sebességgel olvasnak.

Készült belőle film is, nem tudjuk, milyen lehet.

Mindenki kérdezte, aki látta nálam, hogy ugye ebből készült a hasonló című, állítólag jó film, de nem, ez egy teljesen másik könyv. Kislánytól kaptam kölcsön, és Kislánytól még csak jó könyveket kaptam eddig (bizarr, de jó könyveket), ezt azonban, néhány jobb pillanattól eltekintve az elejétől a végéig utáltam. Azt hittem, bármilyen is lesz, szeretni fogom, mert már annyira rég olvastam fikciót, ki vagyok éhezve, bármi megteszi, de még így is rossz volt. Kár.

Kilenc szereplő történetét olvassuk kilenc helyszínen (asszem), a történetek között vannak kapcsolódási pontok. A kilenc szereplő a következő: egy zakkant terrorista szektatag Okivanán, egy lemezbolti eladósrác Tokióban, egy angol pénzmosóügynök Hong Kongban, egy buddhista teaárus nyanya Kínában, egy valamiféle szellem Kínában, aki állandóan gazdatestet cserél, dán hátizsákos turistákba meg mongol KGB-ügynökökbe költözik bele, hogy még jobban összezavarjon minket, egy műkincstolvaj ribanc Szentpétervárott, egy dobos Londonban, egy CIA elől bujkáló atomfizikusnő és kecskéje Írországban, és egy éjszakai rádióműsort vezető szétdrogozott DJ New Yorkban. Na? Meg bírta ezt valaki jegyezni? Nem tűnt egy kicsit soknak? Nekem egy kicsit soknak tűnt (nem is bírtam megjegyezni, a fülszövegről másoltam ide). Nem követhetetlenül sok egyébként, mert szépen egymás után következnek a történetek, és mindegyiknek vége van, mielőtt a következő elkezdődik, a köztük lévő utalások meg elég szájbarágósak ahhoz, hogy értsed. A szerző valóban magabiztosan tartja kezében a szálakat és azok nem gabalyodnak össze, csak ki a fenét érdekel ennyi szál? Teljesen az a benyomásom alakult ki már nagyjából a könyv felénél, hogy David Mitchell csacska ifjúkorában hátizsákkal meg Lonely Planettel körbejárta a bolygót, számtalan érdekes embert ismert meg ezalatt, párat még pluszban ki is talált, és elhatározta, hogy az összeset beleírja ebbe a regénybe. Mindehhez még a karakterek igen kevés kivétellel rém unszimpatikusak (de igen, van ilyen szó), idegesítőek, semennyire sem érdekel a sorsuk, és kicsit egyformák is, vagy legalábbis mintha csak külsőségekben különböznének. Mintha azért kellett volna földrajzilag egymástól távol élő, különleges munkahellyel rendelkező szereplőket beleírni, mert különben nem tudtad volna megkülönböztetni őket a végén még.

Vannak jó pillanatok, a lemezboltos fiú aranyos, a pétervári műkincslopásos ügy is valamennyire izgalmas. A regény alapsztorija meg, ami azért csak-csak kibontakozik a végére, igazából nem is lenne rossz, de akkor már nem is érdekel a megoldás, hanem csak az érdekel, hogy legyen már vége ennek a könyvnek, hogy valami mást olvashassak végre. Nem beszélve arról, hogy a végkifejletről az idegesítő DJ-csávó idegesítő rádióműsorában szerzünk tudomást oldalakon keresztül, valaki szólhatott volna David Mitchellnek, valami szerkesztő, hogy ez így igen röhejes és rém bosszantó írói megoldás egy regényben.

Hát ezek, meg nincs is szépen megírva (vagy szépen lefordítva, nem tudom), hogy legalább az ellensúlyozná a sok idegesítő arcot, akik körberángatnak az egész nyomorult bolygón oda meg vissza, vidéki mongol falvaktól Hong Kongon át kecskelegelte ír szigetekig, tök fölöslegesen. Ja, és van még rendkívül szájbarágós globalizációellenes tanulság is, de annak már kedvem sincs külön bekezdést szentelni.

David Mitchellnek ez az első regénye, amellyel anno nyomban beválasztották a húsz legtehetségesebb angol író közé. Well. Most, ahogy így körülnéztem a neten, úgy látom, mindenkinek tetszett ez a könyv rajtam kívül, szóval ne essünk kétségbe.

Bezzeg a múlt században még lehetett hinni a Tudományban. Ment minden, mint a karikacsapás, űrhajót építettünk, holdraszálltunk, penicillin, klassz gyógyszereket találtunk ki az őrültség és szomorúság ellen, egyértelműnek tűnt, hogy perceken belül meglesz a rák ellenszere is, aztán majd kezdhetünk újabb és újabb galaxisokat meghódítani, ha a miénkben már nem fér el az a sok egészséges, boldog, örökéletű ember. Úgy volt, hogy 2010-ben már legalább a harmadik Űrodisszeánál fogunk tartani, erre tessék: azóta se mentünk vissza még a Holdra sem, nem tudunk mit kezdeni a bolondokkal, a végén továbbra is nyomorultul megpusztulunk rákban meg infarktusban, a depresszióról meg ne is beszéljünk. A tudomány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Na jó, a penicillin tényleg jó cucc, de a többi? Többet ártott, mint használt. Jobb ötletnek tűnik keresni valami ősi maja makrobiotikus ájurvédikus ezoterikus választ az élet és a diéta nagy kérdéseire. Azonban az átlagos csodatáplálkozás-könyvekkel szemben a Paleolit mégis a tudományba vetett hitünkre alapoz. Miközben párhuzamosan ki is ábrándít belőle.

Azzal érvel ugyanis, hogy a tudomány továbbra is klassz dolog, interleukin-szinteket tudunk mérni, kedvünkre ütjük ki egerek génjeit futurisztikus génsebészeti módszereinkkel, határ a csillagos ég. A probléma "csupán" a mögöttes anyagi érdekekkel van: a cégekkel, akik az amúgy színtiszta és napnál világosabb  eredményeket félremagyarázzák és torzítják. Az emberiség tutiszuper faj volt már a kőkorban is, fülei tiszták, szemei ragyogtak, az összes foga jó volt, és ugyanolyan szuper ma is, csak ki kell válogatni, mi a jó tudomány meg mi a rossz, és nem szabad engedni, hogy átverjenek minket 1. a gyógyszercégek, 2. a kardiológusok, akiket markukban tartanak a gyógyszercégek, 3. a bőrgyógyászok, akiket markukban tartanak a gyógyszercégek, 4. a pszichiáterek, akiket ld. fent, 5. a tejtermelő-lobbi. És ha elég kritikusan szemléljük a mainstream tudományt, és nem hagyjuk magunkat átverni a palánkon, akkor nagyon, nagyon sokáig fogunk élni, jó egészségben, nem lesz allergiánk, sclerosis multiplexünk, szívinfarktusunk, ízületi bántalmaink, csontritkulásunk, depressziónk, pattanásunk, és a hajunk is szép lesz. Nagyon szeretnénk hinni abban, hogy mint emberi faj, erősek vagyunk, egészségesek, és nem is kopaszodunk? Hogy a csúf betegségekért, gyenge, esendő voltunkért és rövid életünkért valami külső ellenség hibáztatható? Bejön az externalizáló attribúciós stílus? Akkor szeretni fogjuk a könyvet.

Szendi tehát prezentálja nekünk a tudomány jelenlegi állását és rengeteg, valódi, impakt faktoros szakfolyóiratból származó közleményt ismertet. Szemmel láthatóan igen alaposan áttekintette a téma irodalmát. Külön fejezet foglalkozik a gabonafogyasztással, a tejjel, a koleszterinnel, a sóval, az omega-3 zsírsavakkal, a D-vitaminnal és napozással, a csontritkulással és a depresszióval. Az alapvető koncepció mindenütt az, hogy a jelenleg tudományosan elfogadott és széles körben hirdetett dogmák (= kenyér oké, tej oké, koleszterin rossz, só rossz, stb.) valójában erősen megkérdőjelezhetőek és számos kutatás mutatta ki homlokegyenest az ellenkezőjüket (= kenyér rossz, tej rossz, koleszterin oké, só oké). A témához egyáltalán semennyire sem értek, illetve csupán annyit, hogy megtanultam egyetemen a jelenleg kritizált dogmákat, úgyhogy valódi választ itt ne várjunk tőlem, halvány fogalmam sincs, mennyi sót szabad enni meg mennyit nem.

A szerző mindenütt nagyon sok vizsgálatot idéz, amelyek állítását alátámasztják. Az objektivitás kedvéért idéz egy vagy két olyan vizsgálatot is, amelyek a mainstream dogmát támasztották alá és a Szendi-féle verziót nem, de ezeknek a vizsgálatoknak mindig alapos és mindenre kiterjedő kritikáját is megkapjuk: kicsi volt az esetszám, rosszak voltak a beválasztási kritériumok, a módszer nem passzolt a kérdésfelvetéshez, kicsi volt a statisztikai erő, egyéb tetszőleges metodikai hibák, majd a szerzők a közölhetőség / anyagiak érdekében félremagyarázták az eredményeket. Igen meggyőző. A Szendi érvelését alátámasztó vizsgálatokról sohasem kapunk efféle kritikát. Kicsit gyanús. Sokszor idéz meta-analíziseket is, hiszen azok több másik vizsgálat eredményei, mint ilyen, nyilván ez mondja ki a végső szót. Kivéve akkor, amikor az idézett meta-analízis eredménye nem támasztja alá megfelelően az érvelést (pl. az jött ki, hogy a tej nem növeli a mellrák kockázatot, pedig Szendi szerint növeli), mert akkor hirtelen kiderül, hogy a meta-analízisek számos korláttal rendelkeznek és egyáltalán nem biztos, hogy csak úgy hihetünk nekik. Egyes mainstream vizsgálatok hibásan oksági kapcsolatot tételeztek fel olyan tényezők között, amik együtt járhattak pl. azért is, mert ugyanaz a harmadik dolog okozta őket - kivéve, amikor Szendi érvelését alátámasztó vizsgálatról van szó, mert ott nyilvánvaló, hogy egyszerre előforduló jelenségek között oksági kapcsolat van. Hát, kicsit gyanús.

Különben ezek mellett / ellenére igen érdekes lenne a könyv, mert remekül rámutat, hogy tudományos eredményeket hányféleképpen lehet értelmezni (ahogy akarod), és ez izgalmas és bátor dolog, és komolyan azon kapom magam, hogy kedvem lenne belemélyedni a témába és utánaolvasni és vitázni. Ami miatt mégis kissé kiábrándító számomra, az az, hogy Szendi ugyanazt teszi ebben a könyvben, mint az "ellenség": vizsgálatokat a saját nézőpontja szerint értelmezve azt állítja, hogy megtalálta az igazságot, és aki őt követi, az rendbe jön. Azt sugallja, hogy valójában már tudjuk a hosszú, egészséges élet titkát, csak eltitkolták előlünk, de most, hogy lelibben a fátyol, most már senki nem lesz depressziós és nem fog meghalni rákban. Részemről maradok biszkeptikus, és hajlandó vagyok elhinni, hogy a tej ártalmatlan volta nincs megfelelően bizonyítva, de hogy az ellenkezője sincs, az is tuti. Eleve bármilyen olyan állítás, hogy ha ezt vagy azt az étrendet követed, akkor mostantól minden rendbe jön, hazug ígéret, és mint ilyen, nem szép.

Egyéb dolgok, amik kissé zavartak. Szendi sokszor érvel azzal, hogy azért kell neki hinnünk és nem a mainstreamnek, mert míg az utóbbi mögött kemény érdekek állnak és el akarnak adni nekünk valamit, addig ő nem akar eladni nekünk semmit, hanem vértanú forradalmár. Rendben, személyes történetének fényében érthető, de tudományos eredmény magyarázatánál ez nem érv. Az, hogy valami fickót meghurcoltak, mert azt mondta, sok tojást kell enni - az bizonyíthatja, hogy a tudományos világ merev és dogmatikus, de semmit sem bizonyít a tojással kapcsolatban. Még gyanakvóbb vagyok attól, hogy állandóan arra a következtetésre jutunk, hogy nagy dózisú vitaminokat kell szedni. A kőkori ember sokat volt napon, a napfény hatására a bőrünkben D-vitamin keletkezik, ezért nekünk, dobozban élő városiaknak tablettában kell azt bevenni. Énszerintem meg biztos van valami különbség a saját bőrünkön tapasztalt és a tablettában bevett D között, és először mutasson nekem húszéves követéses vizsgálatokat, amiben emberek megadózis D-vitamint szedtek, és nem kaptak tőle rákot. Az omega-3-zsírsavaknál már egészen paranoid vagyok, mert Szendi szerint sok halat kellene enni, de a hal nem finom, plusz tele van higannyal, ezért ne együk, hanem szedjünk rengeteg omega-3 tablettát. És akkor az almáról még nem is beszéltem, ötoldalanként bedobja, hogy reggelire együnk meg egy almát, ha megéhezünk, együnk meg egy almát. Vajon ki áll emögött? Ez kinek az érdeke? (Férjem szerint az almatermesztők maffiája, az Alma Mater.)

További aggályaim: a kőkori ember átlag életkora nagyjából harminc év volt, mert utána megette a kardfogú tigris. A kőkori ember étrendje lehet, hogy akkoriban bevált, de azóta egészen máshogyan élünk, lehet, hogy ilyen környezeti hatások mellett már káros. Kizártnak tartom, hogy tízezer év alatt nem jött rá az emberiség, hogy a tej vagy a gabona halálos méreg (a gyógyszerlobbi csak az elmúlt max 100 év találmánya, az előtte lévő 9900-ban hová tettük az eszünket?). A paleolit étrend egészen biztosan nagyon rossz a bolygónak és nem gazdaságos, eleve ezért tértünk át anno növénytermesztésre, mert abból több embernek lehet enni adni. A kőkori ember tutira nem szedett megadózis vitamint. A depresszió (gyanítom, hogy a többi betegség is, de a depi biztosan) nem egy konkrét betegség, hanem tünetegyüttes, amit számtalan dolog és azok interakciója okozhat, genetikától a neveltetésen át a munkahelyi kudarcainkig, okok színes kaleidoszkópja, és hajlandó vagyok elfogadni, hogy az étrendnek van valamennyi, akár oksági szerepe, de az egyetlen tényező a nagyonsok között. Az étrend megváltoztatása ugyan jól hangzik, de ugyan már: amíg összezsúfolt városokban élünk dobozokban, egész nap értelmetlen munkát végzünk isten szent ege helyett valami monitor fényénél, addig kicsit jelentéktelennek és hiábavalónak tűnik müzli helyett egy almát enni reggelire. Az emberek változatos genetikai konstellációban jönnek világra, ésszerűnek tartanám, ha nem mindenkinek pontosan ugyanaz az étrend lenne hasznos (=lehet, hogy van, akinek nem kéne tejet inni, de én elpusztulnék tejeskávé nélkül). Ennek megfelelően a paleolit diétarendszer számomra ugyanúgy minimum túláltalánosítónak tűnik, mint a mainstream koleszterinelméletek. Nem vitatom, hogy egyes betegségek összefüggenek az étkezési szokásainkkal, de hiába a sok tanulmány, ezt a paleolit cuccot sajnos egyszerűen nem hiszem el.

Stílusát tekintve egyébként nem valami olvasóbarát könyv, a tudományos megalapozottság az olvasmányosság rovására megy, bár néha humoros, de többnyire inkább száraz. Kevesebb szimplán felsorolt idézett vizsgálatot, több szintézist kérünk legközelebb.

Összességében érdekes kísérlet megkérdőjelezni a tudományos dogmákat, látni, hogy az evidenciák lehet, hogy nem is evidenciák, és érdekes ennek a módszertana is, milyen tényezőkből áll össze és mitől lesz populáris egy ilyen ellenhipotézis. És hogy tényleg milyen nehéz eldönteni valamiről, hogy meddig tudomány és honnantól dogmák vs. szekta. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Persze attól még semmilyen szabadgondolkodó nem fog ilyen könnyen lenyomni a torkomon a saját szája íze szerint értelmezett vizsgálatokat meg kétes ígéreteket a hosszú, boldog életről. Sem megadózis vitaminokat. Sem almát.

Kislány beszélt nekem erről a könyvről úgy, hogy azonnal meg akarjam venni, és tényeg jó. Mint megtudtam, az ukrán szerzőpáros férj és feleség, akik közül az egyik pszichiáter végzettségű is, mindketten forgatókönyvírók, és ez, valamint filozófiai műveltségük elég komolyan érződik a regényen. De részletezem.

Alekszandra (Szaska) tizenhat éves, anyukájával nyaral, amikor egy fekete szemüveges férfi kezdi követni és furcsa feladatokat ad neki. És mintha mindig valami katasztrófa történne, ha nem teljesíti őket Tulajdonképpen lehet véletlen is, hogy ha Szaska nem úszik el reggel pontosan ugyanabban az időben pontosan ugyanahhoz a bójához, vagy nem követi pontról pontra az aktuálisan elvárt irracionális cselekvéssort, akkor anyukáját valami nagy baj éri. Hajszálra ugyanaz a helyzet, mint bármely kényszerbetegnél, akik kényszercselekvéseikkel valami irracionális katasztrófát akarnak megelőzni, csakhogy ebben a könyvben az irracionális katasztrófák valóban megtörténnek, ha nem teszed a dolgodat pontosan.

Szaska ennek megfelelően nagyjából akarata ellenére beiratkozik a Különleges Technológiák Főiskolájára, ahol nem lehet tudni, mit tanulnak, de rettenetes szigor van, igen furcsa tanárok, és még annál is különösebb módszerek. A főiskolai tantárgyak egyre elszálltabbá és többrétegűbbé és metafizikusabbá válnak, és sima kényszerbetegségből egyre jobban közelítünk a komplett pszichózishoz, miközben a hétköznapokban zajlik az ukrán főiskolások mindennapi élete. Matracos koleszszobák, ahol állandóan elromlik a radiátor, vodkát csempésznek a közös konyhába, elszeretik egymás pasiját, szar a menza, rongyokkal kell betapasztani a rosszul szigetelt ablakréseket.

A fülszövegben többször a Harry Potterhez hasonlítják a könyvet, amihez persze köze nincs. Az Alekszandra és a teremtés növendékeinek főiskolája ugyanis semennyire sem hasonlít holmi varázslóiskolához, és nem csak a lepukkant koleszos élet miatt. Alekszandráék nem "varázslást" tanulnak, hanem valami egészen mást, ami túlmutat a hétköznapi mágián és amelynek kiötléséhez valóban kellett a filozófia és a pszichotikus élmények beható ismerete. Derealizációs élményektől a térélmény és a sajáttest-érzékelés megváltozásáig hallucinációkon át minden van benne, a szubjektív idő és a "valós" idő nem feltétlenül fedi egymást, a newtoni fizikát elfelejthetjük, tér és az idő úgy alakul egymásba, "mint az Escher-képeken". Nagyon szerettem a könyvben, hogy végig már-már ijesztő profizmussal egyensúlyozik a lehető leghétköznapibb valóság (vizsgák és kollégiumi tusoló és a szobatársam pulcsija) és a létező Világ mögött rémisztő jelentőséggel meghúzódó metafizikus törvényszerűségek érthetetlensége között.

Egyetlen problémám volt a könyvvel, az pedig az írásmód, ami lehetett volna szebb, gördülékenyebb és jobban megírt. Bár szeretem a szép szöveget, nem szoktam hiányolni ponyvában, de ez a könyv megérdemelt volna szebb szöveget. Ez részben a szerzők választása volt, látszik, hogy forgatókönyvírók, eléggé forgatókönyszerű ez a regény is, sok, rövid jelenettel, gyakori váltásokkal, sok párbeszéddel és viszonylag kevés belső monológgal vagy leírással, én elbírtam volna többet. Másrészt a fordítás néha kissé esetlen, szóismétléses, nem gördülékeny (persze, az eredetiről nem tudok nyilatkozni, lehet, hogy az sem volt az). Engem ez néha idegesített. De azért, félreértés ne essék, nem egy kifejezetten rosszul megírt könyv.

A legjobb az egészben, ahogy fokozatosan derül ki, mit is tanítanak ezen a kissé pszichedelikus főiskolán a félelmeik révén idekényszerített növendékeknek, mindig azt hiszem olvasás közben, hogy na, már előre kitaláltam a triviális végkifejletet, de nem. Sokkal szokatlanabb könyv ez annál, minthogy egy előre kitalálható, triviális végkifejlete legyen. Új és szokatlan és izgalmas és kicsit beteg és szürreális és ha akarom, akkor elgondolkodtat a Valóság mibenlétét illetően.

"- Szöveg az egész világ - Kozsennyikov felkapcsolta a villanyt a fürdőszobában. - És szó benne minden férfi és nő."

A férjem haverja hozta direkt nekem ezt a könyvet az USÁ-ból amikor itthon még csak nem is hallottunk róla. Valójában a cím mindent elmond, amit tudni érdemes, a Büszkeség és balítéletről van szó, zombikkal. Bizonyára manapság is vannak olyanok, akik szeretik a viktoriánus angol romantikus irodalmat, és vannak olyanok is, akik szeretik a trash-horrort, ez a könyv pedig a fenti két csoport metszetének készült. És valóban vicces.

Grahame-Smith egyszerűen fogta a Jane Austen-regény eredeti szövegét, beleírt egy rakat zombit meg nindzsákat. Grahame-Smith szerint "a Büszkeség és balítélet remek alapanyag volt zombihorrorhoz, mivel szerepel benne talpraesett, nagyszájú hősnő, jóképű, szófukar hős, egy teljes hadtest állomásozik a környéken nem tudjuk, miért, és a szereplők állandóan gyalogolnak egyik helyszínről a másikra vagy lovaskocsival utaznak egyik helyről a másikra. Egyszerűen vérontásért és agyatlan erőszakért kiáltott a történet."

A regény hűen követi a Büszkeség és balítélet eredeti történetét, angol vidék, csakhogy egy olyan angol vidéken játszódik, ahol a sajnálatos események óta agyevő zombik ("the unmentionables") kóborolnak éhesen. Akit megharapnak, az maga is zombivá válik, ahogy ez lenni szokott. Ilyen körülmények között éldegél a Bennet család: Mrs. Bennet egyetlen célja, hogy kiházasítsa leányait, ezt azonban kissé nehezíti a tény, hogy Mr. Bennet zombiölő harcosokká képezte ki a kis csapatot. A Bennet-lányok a Távolkeleten tanultak harcművészeteket, de brilliánsan kezelik a lőfegyvereket is. A környéken házat vesz egy bizonyos Mr. Bingley, aki gazdag és jóképű, Mrs. Bennet közreműködésével a leányok találkoznak is vele és mogorva haverjával, Mr. Darcy-val egy bálban, a bál során zombik támadnak a vendégseregre, a Bennet-leányok a Pentagram of Death nevű formációjuk segítségével lekaszabolják az élőholtakat, Jane Bennet és Mr. Bingley között gyengéd szálak szövődnek, Elizabeth Bennet és Mr. Darcy pedig első látásra antipatikus egymásnak.

A folytatásban is pontosan ugyanaz megy, mint az eredeti regényben, ügyesen beleszőve a zombiszálat. A kedvenc jelenetem, amikor Mr. Darcy megkéri Elizabeth kezét - az eredeti párbeszéd is eléggé drámai, feszült, udvarias és visszafogott brit modorban azért jól kiosztják egymást. Itt viszont mind Elizabeth, mind Mr. Darcy profi harcos, így a beszélgetés során végig élethalálharcot vívnak, és a lelkizés egy klassz, pörgős akciójelenet közepette zajlik, japán kardok, csattanó talpélek, piszkavas és ripityára tört bútorok főszereplésével.

Vicces könyv, főként amiatt, hogy az eredeti, régies nyelvezet megtartásával sikerült beleírni a zombikat, és mert az akciójelenetek a legtöbb esetben semennyire nem lógnak ki a történetből. Furcsa módon a karakterek is egészen tökéletesen beleillenek a szerepükbe, Elizabeth Bennet személyiségét ismerve cseppet sem meglepő, hogy muskétát hord a harisnyakötőjében. Külön szerettem az illusztrációkat és azok feliratait. Óvatosan jegyzem meg, hogy szerintem a Büszkeség és balítélet első olvasásra nem unalmas, inkább bájos, meg az ember izgulhat, hogy most összejönnek-e vagy sem, de ha ismered a történetet, akkor már unalmas, és ezen a zombik csak néhol segítettek. Néha ellaposodott és nem történt semmi, csak teáztak meg zombikkal verekedtek már megint. Az alapötlet nagyon klassz, a megvalósítása is szórakoztató, hangosan nevetős részekkel, dehát épphogy kitartott a könyv végéig.

Lesz folytatása, aminek a világon semmi értelmét nem látom (Elizabeth Bennet korábbi éveiről fog szólni), valamint készül belőle film Natalie Portmannel, az jó ötletnek tűnik.

Én angolul olvastam, fogalmam sincs, a magyar fordítás milyen.

Eredetileg az endless-en.

Persze, mára elkaptam én is a náthát, tragikus, de nem erről akarok írni, hanem hogy végre írtam a könyvekről, amiket olvastam, az Endless-en meg itt. Antipszichiátria, csajlimonádé, zombik.

Alcíme is van: Az önsorsrontás tudománya. Kedvenc önsegítő könyvem ever, és nem egyet olvastam életem során. Többször szoktam belőle idézni, főleg a veszett heringet, és a múltkor, amikor anyáméknál voltam, hirtelen újraolvastam. Alig száz oldal, de megváltoztatja az életedet (legalábbis azt az egy órát, amennyi alatt kiolvasod). Nagyon vicces. Tanulságos is.

Arról van szó, hogy a szerzők úgy írták meg, mint egy anti-önsegítő könyvet, vagyis arról szól, hogy ha nem szorongsz, akkor hogyan lehet klassz szorongást kifejleszteni; és ha jól kijössz az emberekkel, akkor hogyan lehet azt elrontani. Nagyon vicces gyakorlatokkal van tele, a kedvencem az "1. ábra: Bemelegítő gyakorlatok negatív gondolkodáshoz. Anélkül, hogy ránéznél az alábbi listára, hány leselkedő veszélyt tudsz azonosítani a képen?" A képen egy patak partán idilli környezetben heverésző fiatal pár szerepel, nulla veszély. A megoldások között húsznál is több, teljesen irreális szoronganivaló szerepel, én pedig az a típus vagyok, aki teljesen irreális dolgokon (is) szokott szorongani és ebben magára ismer. A listán az utolsó a "Veszett hering ugrik ki a patakból és csupasz lábikrádba mar."

Csomó élethelyzetet elemez helyzetgyakorlatokkal, végig az öniróniánkra épít, és nagyon vicces. Ábrákkal, listákkal, házi feladatokkal. Szó szerinti mondataimra ismerek rá a "Hogyan vesszünk össze házastársunkkal ok nélkül" témájú fejezetben. Meg a Fel nem kelés tíz okáról c. fejezetben. "1. Még túl korán van. 2. Már úgyis késő."

Klasszikus.

Thaiföldön olvastam ezt a könyvet, szóval kis késéssel írok róla, de akkor is írok. Annyira nem tetszett, hogy haza se hoztam, hanem otthagytam a szállásunkon Ko Phi Phi-n. Pedig kifejezetten azért vettem meg (antikváriumban Bangkokban), mert kifejezetten Kinsellára vágytam, azaz agyatlan csajlimonádéra, és még így sem tetszett sajnos.

A történet szerint Samantha Sweeting 29 éves és menő ügyvéd Londonban. Azért menő ügyvéd Londonban, mert 1. olyannyira munkamániás, hogy egyáltalán semennyire nincs élete és hét éve nem volt szabin és nincsenek barátai sem, 2. szuperokos, valahol a regényben szerepel a szám is, asszem 170-es az IQ-ja. (Ez már eleve problémás kissé, ugyanis Samanthánál nyilvánvalóan okosabb vagyok, és az enyém csak valami 135 körül van. De ne szaladjunk előre.) Samantha családja is szuperokos munkamániás, ezért aztán a szülinapján egy családtagja se ér rá, mert mind tárgyal, de sebaj, mert Samantha valószínűleg partner lesz az ügyvédi irodánál, a legfiatalabb és egyetlen női partner, ami iszonyatosan sok pénzzel is jár.

És akkor kiderül, hogy Samantha (aki sohasem követett még el hibát az életében) (mert szuperintelligens) valami apró hibát követett el a papírmunkában, ami végül irtózatos veszteségekhez vezet a cégben. Amikor a leány rájön erre, akkor sokkot kap és kisétál az épületből és felszáll az első vonatra. És leszáll valami kisvárosban az angol vidéken, és becsönget az első házba, hogy egy pohár vizet kérjen. Mert annyira készen van. A ház lakói viszont azt hiszik, hogy megjött az ügynökség által küldött bejárónő. Száz szónak is egy a vége, a szuperintelligens sztárjogász előéletét természetesen eltitkolva bejárónő lesz. Csak épp nem tud főzni meg nem tudja bekapcsolni a mosógépet, de megtanulja. És akkor ott rájön, hogy az Élet az nem egy munkahely és nem tárgyalások és szerződések, hanem bokorról szedett málna meg a frissen sült kenyér illata. És hogy milyen jó pasi a kertész.

Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Samantha nem tud főzni meg takarítani, valamint izgalom, hogy mikor derül ki az inkognitója. Közben otthon a Cégnél is mindenféle történik, ármány, szerelem, kb. a tizedik oldalon jövök rá, hogy mi lesz a végén a csavar. De nem ez a baj, Kinsella sosem a detektívregényeiről volt híres, hanem hogy szerethetően csacskák voltak a női szereplői és szerethetően borostásak a férfiszereplői.

Samantha nem szerethetően csacska, hanem állítólag szuperintelligens, csak az a baj, hogy Kinsella meg nem az, és ettől a főszereplője sem az. Nem tudja bekapcsolni a mosógépet. Úgy sem, hogy megtalálja a használati utasítást. De nem érti meg. Mondjuk oké, sose volt 170-es IQ-m, de azt gondolnám, ennyivel megérti az ember a mosógép használati utasítását. Valamint nem tud célzottan keresni google-ben. Nem is okos, hanem buta, és mégis mindig okosnak nevezi magát és ez idegesítő. A férfi főszereplővel meg az a bajom, hogy eddig Kinsella összes férfi főszereplőjébe simán bele tudtam szeretni gond nélkül azonnal, mindegyik okos, komoly, elhivatott, fáradt, borostás, fanyar humorú, gyengéd, de egyben férfias alak volt, erről a kertészcsávóról meg nagyjából annyit tudunk meg, hogy jó a segge és jó az ágyban. Rendben van, ezek sem utolsó szempontok, meg ne várjak drámaian kidolgozott jellemrajzot és karakterábrázolást csajlimonádétól, de ennél azért többhöz voltam szokva.

És akkor a tanulság, hogy az élet nem egy munkahely, hanem a frissen sült kenyér illata, az is idegesített. Mert én ugyan hangoztatom néha kb. pontosan ugyanezt, de igazából meg azt gondolom, hogy az élet egy munkahely is, meg más is. És milyen tanulság az, hogy az ember ne vegye komolyan a munkáját és ne akarjon karriert, hanem süssön kenyeret meg élvezze a szerelmet meg a napsütést. És egyébként is túl giccsesen van előadva. Nem szerettem.

Lobo jobban szerette