isoldeolvas

Ez meg a szokásos Christopher Moore. Van egy olyan érzésem, hogy némi humor elveszhetett a fordításban, mert CM ennél azért viccesebb szokott lenni nyelvileg. Igaz, hogy ez az első regénye, lehet, hogy itt még nem volt annyira formában. Mindenesetre a cím (Practical demonkeeping) viccesebb eredetiben. Ehhez a borítóhoz meg nem is tudom, mit szóljak.

A történet Pine Cove-ban játszódik, abban a kaliforniai kisvárosban, ahol A leghülyébb angyal is. Jenny, a pincérnő épp kirúgta semmirekellő férjét, Robertet, aki a Szipi becenevű lúzer drogdíler lakókocsijában húzza meg magát. A Szipit egyébként üldözi egy rendőrnyomozó, de épp eltűnt. Eközben Augustus Brine, tisztességben megőszült horgászbolt-tulajdonossal szóba elegyedik egy kis, ráncos arab dzsinn, valamint a városba érkezik a jóképű Travis, akinek tényleg van egy gonosz ördöge, Catch nevű. Néhányan azt szeretnék, ha Catch-et vissza lehetne küldeni a pokolba, mások pedig - például az érintett - inkább világuralomra törnének. Kaland, izgalom, cselszövés, emberevés, szerelem, féltékenység, szövevényes rokoni kapcsolatok.

Mondom, szokásos Moore, az első száz oldal kissé unalmas, és azt gondolom, jézusom, mi ez a hülyeség. A körülbelül századik oldal után meg már akkora hülyeség, hogy épp azért tetszik. B-könyv, szeretem. 

Ez egy rém buta könyv, de persze, valószínűleg velem van a baj, az összes ismerősömnek tetszett, és a neten is mindenki olyanokat ír róla, hogy "beszartam a röhögéstől". És persze, néha én is elmosolyodtam, de ez nem változtat a tényen, hogy ez egy rettenetesen buta és felszínes könyv.

Arról szól, hogy főszereplő fickó, Tokaji Zsolt (a könyv műfaja életrajzi lektűr) sinológia-szakos hallgató Kínába megy ösztöndíjjal, pedig egyáltalán nem akar. Kínában aztán be sem iratkozik az egyetemre, mert csak kínai nyelvtanfolyamra lehetne, kínaiul meg már tud. Ugyan folyamatosan azon sír, hogy milyen szívesen tanulmányozná a nemtudommilyen-kori kínai irodalmat, de minthogy semmit sem tesz ennek érdekében, hanem az első adandó pillanatban lelép bulizni, ez nem valami hiteles.

Kína kultúrsokk, hősünk, sinológia ide vagy oda, ezt képtelen kiheverni, ezért állandóan részeg vagy be van szívva vagy különböző nemzetiségű csajokat dug meg, kivéve a svéd csaj a repülőgépen, akit nem dug meg, csak megujjaz. Mindeközben persze lélekben hűséges otthon várakozó menyasszonyához. Sok-sok oldalt kapunk arról, hogy Kínában nincs rendes vécé, mekkora kultúrsokk a guggolós vécé, mennyire borzasztó abba pisálni, szarni vagy neadjisten hányni, de ahol van véletlenül angol vécé, az se sokkal jobb, hanem abba is borzasztó.. stb. Én már teljesen belenyugodtam, hogy egy prűd feminista vagyok (ugyanis állítólag ennek az egy fogyasztói csoportnak nem jön be a regény), szóval egykedvűen végigolvastam a könyvet, ha már egyszer elkezdtem, szemem se rebbent, amikor hősünk pl leborotválja Jutka punciszőrét és utána a szobájában ázik a szőr egy lavórban, mert nappal ciki lenne kivinni.

Egyébként arról szól a könyv, hogy mivel hősünk szőke és kékszemű, beválogatják szereplőnek egy kínai szappanoperába, amit el is vállal, így részben a koleszban, részben a forgatáson játszódik a könyv, de mindegy, mert végig arról szól, hogy csajozik, egyik kultúrsokkból a másikba esik, illetve csajozik, vicces helyzetekbe keveredve ezáltal. Van asszem három, érzelmeket is felmutatni vágyó kapcsolat a regényben, az otthonmaradt menyasszony, Zita (akihez lélekben hűséges, hogy oda ne rohanjak), a forgatás helyszínén kislányát egyedül nevelő bordély-tulajdonosnő, meg esetleg Jutka, a szintén ösztöndíjas magyar lány. A kapcsolatok érzelmi mélységének megjelenítése mondjuk többnyire kimerül néhány soros nyáladzásban, de tisztelnünk kell legalább a szerző szándékát, végülis megpróbált beleírni mélységeket a világ legfelszínesebb regényébe, arról már nem ő tehet, hogy nem tud írni.

És igen, volt benne néhány jó poén, és akkor nevettem, de megmondom, mi zavar rettenetesen a könyvben. Egyrészt a hányós-hugyozós poénok, amikhez én egyrészt prűd feminista vagyok, másrészt én is jártam a Távol-Keleten és volt dolgom guggolós vécével, azért az nem akkora sokk, hogy hónapokig ne lehessen kiheverni, még nőként sem, enyhén szólva eltúlzottnak érzem a főhős idevonatkozó hisztijét. Mint ahogy az egész utálom-Kínát-kultúrsokk-hisztijét is, én ugyan nem jártam épp Kínában, de ismerőseim jártak, és nem kizárólag szörnyűségekről számoltak be. Nem nagyon akarom elhinni, hogy ha egy kicsit megerőlteti magát, egy sinológia szakos hallgató képtelen lett volna megtalálni egész Kínában azt, ami tetszik neki. Nyilván az adófizetők pénzéből folyósított tanulmányi ösztöndíjak arra valók, hogy az ember külföldön bulizhasson és csajozhasson, ez teljesen rendben van, tudom. De az a hiszti, ahogy a főhős mindvégig sajnáltatja magát emiatt, mintha ő csupán azért kényszerült volna mindenféle kulturális program helyett inni, szívni és dugni, merthát egyszerűen nem volt más választása, az rém bosszantó.

Különben azért olvastam el, mert hátha írunk Charles távolkeleti élményeiből önéletrajzi lektűrt, és ezek után most már komolyan azt gondolom, hogy kellene.

Ja, van honlapja is a könyvnek, letölthető részletek meg minden.

Ez egy remek könyv a kognitív viselkedésterápiáról, meglepően jól öszeszedett és értelmes. Az első fejezetekben kapunk némi ízelítőt a két módszer történetéből (illetve, hogyan lett belőlük egy módszer), valamint a két módszer elméleti alapjairól. Hogyan kell viselkedésterápiát csinálni, kiknek jó ez, mire való, miért így. Mi a kognitív terápia elméleti alapja, és hogyan kell a gyakorlatba átültetni mindezt. Épp annyi elmélettel és gyakorlati megfontolással, és közbeszúrt esetismertetéssel, amennyi kell.

A második részben azokról a kórképekről van egy-egy fejezet, amelyekben a leggyakrabban alkalmazzák a kognitív viselkedésterápiát: depresszió, szorongás, szociális fóbia, pánik, szexuális zavarok. Itt részletesen, egy vagy több eset kapcsán tárgyaljuk, hogy az adott kórképben (már amennyiben a szociális fóbia például kórkép, de nem jut eszembe jobb szó) milyen speciális módszereket tud a kognitív viselkedésterápia, egyéni megfontolások, gyakorlati alkalmazás.

Általában az a problémám előítéletem a pszichoterápiás könyvekkel, hogy az európai könyvek messze túlságosan elméleti síkon mozognak, sokat foglalkoznak a módszer mögött álló filozófiai gyökerekkel, emberképpel, miegymással, és szeretnek halandó számára nehezen követhetően fogalmazni, míg az amerikai könyvek borzalmasan leegyszerűsítőek, olyanok, mint egy szakácskönyv vagy barkács-hobbi-szakkönyv, ezt illeszd ide, ezt oda, aztán kész, az emberi lélek meg azért csak cizelláltabb az összerakható ikea-bútornál. Ez a mostani könyv viszont meglepően jól ötvözi a gyakorlatiasságot az elméleti háttérrel. Egyébként hiteles is, a két szerző a két nagy magyar kognitív viselkedésterapeuta. És ritkán mondok ilyet, de kivételesen az a véleményem, hogy mind szakemberek, mind a téma iránt érdeklődő laikusok haszonnal forgathatják.

Alapvetően Paul Auster-rajongó vagyok (és már akkor az voltam, amikor még nem volt trendi! :), ezért aztán megvettem a verseskötetét is. Mert A szem önéletrajza verseskötet, Auster, amikor még fiatal volt, és még nem jött rá, hogy különös hangulatú regényeket kell írnia, versekkel is próbálkozott, amit igazán nem róhatunk fel neki.

Egyébként Paul Auster prózai munkásságának és életrajzának ismeretében nekem személy szerint nekem végig az a gyanúm, hogy ő se vette komolyan ezeket a verseket, úgyhogy annyira nekem se kell őket komolyan vennem. Remélem.

Szabad vers, szabad asszociációk, többnyire egymás mellé dobált szavak vannak főleg, amikből néha összeáll valamilyen különleges hangulat, néha meg nem nagyon áll össze semmi. Néhány mondat vagy szófordulat tetszik, és visszatérek rá; van, ami szörnyen rossz; a legtöbb igazából semmi extra. Egyébként, ha megkérdeztek volna, vajon milyen verseket írt az ifjú Paul Auster pályája kezdetén? Akkor pontosan ilyeneket mondtam volna. Elrugaszkodott, művészieskedő, megfoghatatlan, hű-de-iszonyúan absztrakt és szürreális, ami néha még működik is, de nem világrengető. Ha középiskolás lány lennék, és a két évfolyammal felettem járó jóképű srác írta volna ezeket a verseket, akkor talán lelkesednék, hogy uramisten, mekkora költő. És asszem középiskoláslány-koromban tényleg nem írtak rosszabbul a fiúismerőseim.

Szóval nem, Paul Auster versei nem valami jók, nem tudom igazán utálni őket mégse, mert egy elfogult olvasó vagyok. De bárki másnak a versei lennének ezek az ÉS-ben, már rég az esőerdőket emlegetném felháborodottan. Beírok ide egyet, mégis, lássuk, miről van szó.

Látható

A villámlás tekercsei kifelé tekerednek
a kettéhasadt téli éjszakában: mennydörgést
cipel egy csillag - mintha

a kísérteted haladt volna át, égve
a tű fokán és ékelte volna be
magát a semmi
mélyébe.

A fordításra kell még mindenképpen beszólnom. Kezdjük ott, hogy persze, ki tudja, milyenek voltak a versek eredetiben, lehet, hogy világrengetően jók, csak a fordításban ez nem jött át, mondjuk ezt azért kétlem. De. A lábjegyzet.

Fordítók között ősi vita, hogy lábjegyzeteljünk-e vagy inkább magyarítsunk vagy semmit. Részemről nagyon komolyan a lábjegyzetelés elkötelezett híve vagyok. De versben becsillagozni és lábjegyzetelni azért egy kicsit gáz szerintem. Ott van például a Braille c. vers, ami mindjárt az elején olyanokról szól, hogy mi olvasható meg mi nem. Amúgy szerintem az azért valamennyire köztudott, hogy a Braille-írás az a kis dombornyomott jelrendszer, amit a vakok a mutatóujjukkal olvasnak. Vagy nem? Itt a fordító mindenesetre becsillagozta a vers címét(!), és alul odaírta, hogy" Louis Braille (1809-1852), vak francia oktató, a vakírás megalkotója." A vers szempontjából szerintem tökéletesen irreleváns, hogy Braille ki és mikor élt. Persze, lehet, hogy valaki jónak tartja ezt a fajta megoldást, engem mérhetetlenül idegesített. 

Például egy Auster-vers angolul
A Visible c. vershez (ld. fent) zenét írt Wuorinen nevű kortárs hegedűművész, itt meg lehet hallgatni belőle mintát, de erről nem tudok véleményt mondani, mivel fogalmam sincs a komolyzenéről. 

Ez egy afféle önsegítő könyv, otthon voltam anyáméknál két napig, nem volt nálam könyv, és ezt találtam, ami rövid és fürdőkádban/napozás közben olvasható. Jó rövid.

Hauck doktor gyakorló pszichoterapeutaként eléggé híján van mindenféle romantikának, a házasság szerinte olyan, mint egy üzlet, ahol mindkét üzletfél szeretné kielégíttetni a saját igényeit, legyen az pénz, szex, gyengédség, szabadság, megértés, akármi. Akkor megy jól az üzlet, ha mindkét félnek elfogadható mértékben kielégülnek az igényei, és közben a másik fél igényeit sem sértik. Ha valamelyik fél igényei elhanyagolódnak huzamosabb ideig, mert az egyik felet nem érdeklik a másik nyűgjei, vagy pedig mert az egyik fél nem kommunikálja az igényeit, akkor a házasság nem fog jól funkcionálni addig, amíg valahogy helyre nem áll az egyensúly.

Kb mindent erre vezet vissza, ami egy csomó esetben hasznos, de szerintem azért biztos vannak olyan helyzetek, amit nem lehet ezzel a modellel megmagyarázni. Hauck szerint azért azokat is meg lehet.

Felsorol sok példát arra, amikor hibás okból kötünk házasságot (pl csak ki akarunk szabadulni a szülői házból, vagy meg akarjuk mutatni exünknek, hogy kellünk még valakinek), és hogy ezeknek mi a veszélye. Felsorol arra is példát, amikor "helyes" okból, és, hogy ezeknek mi.

Egész értelmes könyv amúgy, szemernyi lelkizés sincs benne, de tényleg nulla, hanem szigorúan elemző és racionális, csak egy kicsit egysíkúnak tűnik nekem. Ti. hogy ha mindkét fél jól képviseli a saját érdekeit, akkor semmilyen probléma nem merülhet fel. Persze, aztán lehet, hogy így van.

Ez mekkora jó könyv. Ki is olvastam egy konkrét nap alatt.

Képzeljünk el egy átlagosabb cyberpunk-ot hazai környezetben. Időnként üzletelni lehet a virtuális térben, meg virtuális haverjaiddal "helytelenkedni", illetve szexelni meg szétlőni mások agyát rakétavetővel, közben meg amikor kikapcsolod a gépet, akkor a sógortól kölcsönkért Skoda van, meg beteg a gyerek, meg le kell menni a közértbe májkrémért.

Jake Smiles a főszereplő, L.-lel (aki egy nő) és "a gyerekkel" (aki feltehetően egy leánygyermek) él egy akkora lakásban, hogy a számítógép a konyhában van. Valami nyomi irodában dolgozik nem tudjuk mit, közben pedig többnyire a neten a Városban (ez egy virtuális világ) kavar, vagy ismeretlen nőkkel csetel, esetleg szexuális jellegű kalandokba keveredik, hogy finoman fejezzem ki magam. Jake Smiles-ról még azt tudjuk, hogy ő egy link, ezt így megemlíti néha, vagyis talán valamiféle kapcsolattartó. Vagy efféle. Nem derül ki pontosan.

A könyv az úgy készült, hogy anno az origo.hu-n volt valami netes regénypályázat, regényrészleteket kellett feltölteni rendszeresen, és az 1 link lett a nyertes, ezért kiadták könyvben is. Ez kicsit látszik rajta, vagyis hogy minden fejezet eléggé különálló írás a többitől, van egy kissé összefércelt jellege néha, de azért van összefüggés. A szerző álneve - ugyanaz, mint a főszereplő neve - Jake Smiles, legjobb tudomásom szerint nem derült ki, hogy az kicsoda. Kortárs kritikusok és esztéták szeretik azt hinni, hogy ő tkp egy kortárs híres magyar író, csak álnéven, amely hiedelmet én rém viccesnek találok. Arra alapozzák ugyanis, hogy Jake Smiles tud írni, jól, néha kulturális utalásokra ragadtatja magát, és leír olyat, hogy kartéziánus dualizmus, amire nyilván csak Író képes. Engem max Para-Kovácsra emlékeztet a stílus az elszállt körmondataival, csak nem annyira beteg, de nem gondolom, hogy ő lenne. Persze, tőlem lehet akárki, mindegy.

Merthogy tényleg tud írni és jól. Az 1 linkről el kell mondanom, hogy eléggé vulgáris és premier plánban szopnak benne meg gyilkolnak esetenként. Emellett pedig humoros és remekül megírt cucc, olyan, hogy lefékezek az olvasás közben, hogy újraolvassak klassz mondatokat. Szépirodalmi igényességgel megírt regény felváltva realista és cyberpunk-elemekkel és vakmerő szókimondással, meg ilyeneket lehetne róla mondani. Ügyesen egyensúlyoz azon a határon, ahol még nem adagolja túl a magyar körgangos rögvalóságot és nem válik nevetségessé. Jó, néha kicsit mesterkélt, néha elég hatásvadász, de mindez belefér. És cybertér meg számítógépes játékok viszonylatában sem ír hülyeségeket (ezt nem magamtól tudom, hanem ezt írja az internet.)

Nagyon érdekes könyv.

ÉS-kritika (eléggé spoileres)

Kontextus.hu kritika

Éjfélkapitány szerint

Jake Smiles, mint szubjektum

A Mesterkurzus, mint ez világossá vált számomra, egy valódi kurzus, ahol ezek az emberek előadnak, majd kiadják könyvben is. A sorozat jelen kötete leginkább a féltékenységről szól, és egy kongresszuson kaptam ajándékba, mert kitöltöttem valami tesztet.

Először Lux Elvira néni, hazánk első szexológusa fejtegei véleményét a párkapcsolatokról. Máshol is olvastam már tőle, hogy szerinte hülyeség a napjainkban divatos "járás", mert az volt a jó, amikor egy lánynak sok udvarlója volt, de egyikkel se szexelt, ezáltal ifjú évei alatt oda meg vissza kiismerte a férfiember minden fajtáját, így amikor házasodásra került a sor, már okosan tudott választani. Ehelyett a mai fiatalok túl korán elköteleződnek, egy-két emberrel lenyomják a tinédzserkorukat, aztán a végén meg néznek, hogy nincs semmi tapasztalatuk. Szexelni meg úgyse kell annyi idősen. Szerintem ez egy érdekes meglátás, mindenesetre elgondolkodtató.

Ezután Haraszti László ír a féltékenység történetéről, hogy melyik régebbi társadalomban mi volt a szerepe, ez viszonylag érdekes és újdonság is.

Végül pedig Popper, akit nem szeretek annyira, mert állandóan ismétli önmagát, ő is ír egy pár oldalt a témában, és nem emlékszem, miket, pedig nemrég olvastam. Az egész könyv kicsit olyan hangulatú, mintha odaszóltak volna ezeknek az embereknek, hogy figyi, Péterkém, írjál már jövő hétre ennyi meg ennyi karaktert a féltékenységről. Valószínűleg így is történt. Tulajdonképpen nem rossz könyv, csak éppen nem kifejezetten újszerű vagy gondolatébresztő vagy megrázó, rendkívül rövid idő alatt ki lehet olvasni, de ne várjunk katarzist.

Még mindig retró rovatunkban újraolvasom az 1987-es Halkirálynőt, és egyrészt meglepően jó, fordulatos krimi és vicces stílus, másrészt meg hű, de nosztalgikusan ismerős, asszem középiskolás koromban Daniel Belloq-ba voltam szerelmes én is.

Denisa Wry ifjú, kissé hóbortos, ám rendkívül vakmerő nyomozónő (nos igen, minden szereplőnek idióta neve van, az tény) csak várja a Nagy Ügyet, amivel majd kitörhet, ám egyelőre csupán szatírok léprecsalásában jeleskedik. Sőt, újabban bébiszitternek akarják beszervezni valamely megfenyegetett milliomoscsemete mellé, és nincs elég baja, az apjának a lapkiadójával is van valami para. Mindeközben vonzódni kezd a mogorva, szótlan, ám amikor megszólal, tengermély hangú kollégához, Daniel Belloq-hoz. Aztán jelentkezik Denisa öccse, Martin Wry, hogy a motoros haverjai közül az egyiknek elrabolták a nővérét.

Persze, kiderül, hogy a megfenyegetett milliomoscsemete, az apuka lapkiadóját ért atrocitás és az eltűnt nővér rejtélyesen összefügg, sőt, még később még tovább gubancolódnak a szálak afféle rendes krimihez méltóan. Többnyire szimpatikus, időnként szörnyen idegesítő (de aközben is szimpatikus) hősnőnk egyszerre csak azon kapja magát, hogy egy nála is hatalmasabb alvilági ügy korrupt kellős közepébe csöppent, ahol kb a jó és a gonosz harcol a Városért. Feltűnik emellett a titokzatos Justitia, aki a törvényt megkerülve bűnözőket nyír ki, és lehet, hogy egy ember, de lehet, hogy egy szervezet, mindenhonnan hullák kerülnek elő, és kétoldalanként tűzharcba keveredünk a nyílt utcán vagy verekedésbe egy filmforgatáson vagy fentiek kombinációjába tetszőleges helyszínen. Női írótól váratlanul kevés lelkizés (azért valamennyi van, nyugi), és sok, pörgős akciójelenet. A történetszálban persze fel lehet fedezni néha logikátlanságokat, vagyis leginkább furcsa véletleneket, szereplők véletlenül összefutnak a városban, meg mindig mindenki pont akkor ér oda, amikor pont ott a fontos dolog történik, valamint az Utolsó Nagy Leszámolás rettentően el lett húzva, de sebaj, ennyi belefér.

Egy nyolcvanas évekbeli krimi a csajosabb fajtából, és leszámítva, hogy még nem létezett lézernyomtató, ma is teljesen megállja a helyét, pörgős és szórakoztató. Vagy lehet, hogy elfogult vagyok.

Retró rovatunkban egy olyan könyvet olvasok újra, amit középiskolás koromban, a kilencvenes évek elején már jó párszor kiolvastam és emlékeim szerint többnyire hangosan kacagtam rajta. Nemrég pedig ismét szóba került, és én kíváncsi lettem, vajon még mindig jó-e.

Vavyan Fable-rajongó létemre egyébként mostanában már inkább utáltam: a régi Fable-t, amikor még rendes detektív-akcióregényeket írt, még lehetett szeretni, kétségkívül egyedi volt a humora a magyar szerzők között azokban az években, senki nem írt viccesebb ponyvát nála. Aztán egy bizonyos mennyiségű eltelt idő/kiolvasott könyv után kezdett zavarni, hogy minden egyes főhős pontosan ugyanolyan, hogy a poénok már nem viccesek, de legfőképpen a szerzőnő tökéletesen hiányzó önkritikája mindezekre. Így aztán kb a tizenötödik után - konkrétan a Jégtánc és a Kyra Eleison környékén - abbahagytam a Fable-könyvek olvasását, bár egyes források szerint néhány katasztrofális év után most megint jobban ír, én még nem mertem kipróbálni.

De rátérek a lényegre. A Mesemaraton 1987-ben íródott, valóban első olvasásra darabjaira esett szét, és sehol sem lehetett kapni évtizedekig. A regény leginkább burleszk: hősei szigorúan egydimenziósak, a jók kedvesek, szeretnivalóan ügyetlenek vagy szépek, a rosszak pedig rondák, nagydarabok vagy büdösek. Az egész jó nyelvi humort leszámítva a legtöbb poén olyanokból ered, hogy emberek ruhát cserélnek, ezért a gengszterek nem a megfelelőt találják meg; hogy valaki leesik egy lóról, vagy lefújja a szél a ruháját, vagy lepisili egy borz, vagy struccok kergetik a szálloda körül körbe-körbe órákon át.
Mindezek ellenére (vagy mellett) a regény, bár nem világklasszis, de mégis megállja a helyét. A főszereplőket szeretem, drukkolok nekik. A szerzőnő humoros szövegét szeretem, viccesen ír. A cselekmény igazán fordulatos és akciódús, kétoldalanként van egy verekedés, emberrablás vagy hasonló. A szerelmi szál nem túl nyálas és teljesen hiteles. Attól mondjuk megőrülök, ahogy Fable képes szexjeleneteket leírni - konkrétumokkal, de finomkodva - de szerintem ez egy csomó embernek tetszik benne. A Mesemaratonban meg amúgy sincs sok.

Hella Postor, öreg milliomosnő lovasversenyt szervez, aminek a fődíja egymillió dollár. A verseny többnapos és durva terepeken vezet keresztül. Természetesen furcsa figurák neveznek be rá, egy bűnronda esztétikaprofesszor, egy transzszexuális férfi, aki a díjból nővé operáltatná magát, egy tetszhalott, egy jéghideg angol lady, egy Don Jarrat nevű ifjú maffiózó, mellesleg Hella Postor volt szeretőjének a fia. A verseny kezdete előtt pár nappal Hella Postor véletlenül betér egy könyvtárba, ahol meglátja az ifú Athénát, aki magyar származású kissé flúgos könyvmoly, és nem mellesleg pont úgy néz ki, mint Hella fiatalkorában. Ezért az öregasszony azt a zseniális tervet eszeli ki, hogy összeboronálja Don Jarrattal, mintegy nosztalgiából a fiú apjával töltött mozgalmas éveik iránt. Erre a lovasverseny épp megfelelő alkalomnak tűnik.

Innentől aztán bonyodalmak, persze senki sem abba szeret bele, akibe kéne, eltűnik több láda, vagyont érő heroin, valamint az angol lady gyémánt nyakéke, és további titokzatos ládák, emellett a múltban elkövetett árulásról és titokzatos, ám felbecsülhetetlen értékű drágakövekről is szó esik.

Hát körülbelül ennyi, és be kell vallanom, hogy tényleg vicces és aranyos, és még mindig szórakoztató. Illetve, kicsit unalmas, de szerintem csak azért, mert már az összes poént kívülről tudom, nem beszélve a végkifejletről. Fable nemrég folytatást is írt a könyvhöz, attól mondjuk egy kissé ódzkodom, bár Lobo szerint nem rossz.

A folytatás Lobo szerint

Fable kiadójának honlapja

Wiki

Az öreg Urbino doktor, Fermina Daza férje meghal, és rögtön aznap megjelenik egy másik öregember, Florentino Ariza, közli, hogy eddig erre várt, kb ötven éve szerelmes belé, és megkéri a kezét. A regény aztán a három ember életéről szól úgy tizenéves koruktól kezdve, és megtudjuk belőle, hogyan jutottunk idáig.

Nem meglepő módon úgy, hogy Florentino Ariza első látásra beleszeretett az akkor 13 éves Fermina Daza-ba, Fermina azonban nem hozzá ment férjhez, hanem Urbino doktorhoz. Florentino Ariza azonban tartja magát az elvhez, hogy nincs reménytelen szerelem, amíg mindketten életben vagyunk, így aztán vár, ameddig kell, közben pedig leginkább csajozással üti el az időt.

Az olvasók véleménye általában megoszlik arról, hogy melyik szerelmi szál az "értékes" és a "valódi". Urbino doktor és Fermina Daza, akik nem voltak romantikusan lángolóan szerelmesek, de azért szerették egymást és egy többnyire barátságban és jó házasságban töltött fél évszázadot nyomtak le együtt. Vagy Florentino Ariza romantikus fanatizmusa, aki hegedűszerenádokat ad és szerelmes leveleket ír, ő elhatározta, hogy Fermina Daza az ő nagy szerelme és nem adja fel soha. És akkor a békés, összeszokott házaspár és a totál romantika mellett harmadik típusú kapcsolatként ott vannak Florentino Ariza kizárólag testi szerelemre épülő kalandjai, akik közül azért van pár nő, akihez kötődik is és akivel megszeretik egymást.

Én épp azt szeretem, hogy a könyv nem foglal állást: szerintem arról szól, hogy milyen sokféle a szerelem, milyen sokféle kapcsolat létezik ezen címszó alatt férfi és nő között, és hogy mindegyiknek megvan a létjogosultsága és egyik sem jobb, vagy több, mint a másik. És ez jó és megnyugtató azért. Hogy mindegyik választásnak megvannak a boldog pillanatai, és a romantikus és plátói szerelmes Florentino Ariza kb ugyanannyit szenved a viszonzatlan szerelemtől, mint a házaspár az élet nagy buktatói között. Nagyon jók a karakterek egyébként, néha idegesítőek, többnyire hibáikkal együtt szerethetőek inkább. Dehát Marquez tud írni. Még azért is szeretem, mert Dél-Amerikában játszódik és nagyon jó a hangulata, előttünk van a lusta folyó meg a narancsfák meg az egész környezet és másfajta kultúra és másfajta szokások, de minden különbözőség ellenére a férfi/nő viszonyokban rendre magamra ismerek, hát persze, hogy így van, pont így éreztem vagy gondolom én is. Egyszerre izgalmasan idegen és magától értetődően ismerős, és úgy szól a szerelemről, hogy az romantikus, de egy percig sem nyálas.

Tapasztalataim szerint egyébként két táborra oszthatók a Marquez-rajongók, vagy ez a kedvenc regényük, vagy pedig a Száz év magány, és én a Száz év magány-rajongók közé tartozom. Attól még már többször újraolvastam a Szerelem a kolera idejént, most épp azért, mert láttam a filmet. Mondanom sem kell, hogy sokkal jobb a könyv, mint a film. 

Így harmadszorra felfedeztem benne egy érdekes adatot is: van az a rész, a vége felé, amikor hajóznak a folyón, és ez a mondat: "Magangué falvában, ahol Mercedes született, felvették a hátralévő úthoz szükséges tűzifát." Semmi különös, már kettőször észrevétlenül átsiklottam felette, de most hirtelen felfigyeltem, ugyanis milyen Mercedes? A regényben szerepel vagy ötven női név biztosan, de Mercedes nem szerepel benne. Mercedesnek ugyanis Marquez feleségét hívják, aki valóban Magangué-ban született, és aki egyébként ugyanúgy 13 éves volt, amikor Marquez megismerte őt, mint a könyvbéli Fermina Daza.