isoldeolvas

Ez jó könyv, egy probléma van vele, hogy a Pilling János csak az első három fejezetet írta és azok az igazán jók, a többi meg elég változatos.

Alapvetően mindenről szól, ami a gyásszal kapcsolatos: kezdjük onnan, hogy van normál gyász, ami lezajlik nagyjából pszichiátriai osztályra kerülés nélkül 1-3-12 hónapon belül, meg van komplikált gyász, ahol valami elromlik vagy közbejön és az illető depressziós lesz vagy csak szimplán nem lesz egyre jobban. A pszichológusnak alapesetben a komplikált gyásszal van csupán dolga, mert amúgy a szociális környezet meg a hozzátartozók meg a hagyományok dolga a gyászoló segítése. A könyv írója (és a könyv jelen olvasója) szerint a nyugati kultúrában a gyászkultúra kb nemlétező, és ez igen rossz így, mert azt a hibás követendő példát állítja, hogy hamar túl kell lenni rajta meg nem kell sírni meg fel kell vidítani a gyászolót meg erősnek kell lenni meg a munkába kell temetkezni. A valóságban (meg szinte az összes régebbi vallásban, népi kultúrkörben) sírni kell sokat együtt és ruhánkat megszaggatni és szenvedni, sokat gondolni a halottra együtt, erre külön szabályok voltak, hogy hol és mikor és kivel. Siratóasszonyok meg gyászruha meg ezek. Ma meg semmi, menjél vissza dolgozni, úgyhogy egyre több lesz így a komplikált gyász, és ezeknek a pszichoterápiájáról szól a továbbiakban a könyv.

Minden pszichoterápiás módszerről van egy fejezet, amelyek nagyon vagy csak kicsit rosszul megírtak, változó mértékben zavarosak, és egytől egyik nevetségesen elméletiek. Engem mondjuk alapból idegesíteni szokott pszichoterápiás könyvben a túlintellektualizálás, annyira úgy néz ki, mintha gyávaságból nem mernénk nevükön nevezni a dolgokat. A melankóliás, szeretetében ambivalens, tárgyválasztásában nárcisztikus személy ezen prediszponáló tényező miatt a tárgyvesztés hatására nárcisztikus regresszióba kerül. Jó, végülis nevezhetjük tőlem tárgyvesztésnek is a szeretteink halálát, ha az segít, de két mondattal később a legnagyobb félelmeim is beigazolódtak és igen, előkerült Melanie Klein meg a jó és a rossz anyamell. Na mindegy. A hipnózisról szóló fejezet nem rossz. Csupán persze egyikben sem írnak az égegyadta világon semmit arról, hogy hogyan kezeld gyászoló páciensedet pszichoterápia során, de végülis nem baj, mert az első pár fejezetből az ember azért kap egy képet, a többi meg a józan ész.

A későbbiekben még olyanról van szó, hogy hogyan segíthet a gyászolóknak a szociális munkás meg a lelkipásztor meg hogy milyen jogi problémákat vet fel a halál. Kár ezért a könyvért, mert lehetett volna sokkal jobb is, így egy kicsit olyan összedobáltra sikerült. Nem tudom, kiknek lehetne ajánlani, mert vannak benne professzionális nyelvezetű, de laikusoknak szóló részek is. Nem olvastam végig, mert a jogi részek már nem érdekeltek igazán, meg amúgy is felbosszantottak a családterápiás irányzatokkal meg a Melanie Kleinnel. Pilling János írhatna egy könyvet egyedül, azt tudnám ajánlani, egyébként meg ha halálról akarunk olvasni, akkor marad Polcz Alaine.

Az interperszonális pszichoterápiáról akartam olvasni valamit, konkrétan, hogy mi az, de semmiféle magyar nyelvű forrást nem találtam. ami azért szomorú, mert az egyik legjobban bizonyított hatású pszichoterápiás módszerről van szó, ami mellesleg rém egyszerű (persze ezt akkor még nem tudtam). Végül annyira megelégeltem, hogy semmit nem tudok erről, de még azt se, hogy nagyjából mi az, hogy megrendeltem az első kezem ügyébe eső könyvet az amazonról. Hálistennek jól választottam, rövid, közérthető, gyakorlatias és hasznos leírás a terápiás módszerről.

Az elején mintegy hetven oldalban megtudjuk, mi az interperszonális pszichoterápia (továbbiakban IPT). Persze, nem árulom el, mert fel vagyok háborodva a magyar pszichoterápiás irodalom hiányosságán, akit érdekel, rendelje meg magának.

Na jó, nem. Az IPT-t depresszióra dolgozták ki eredetileg, és azon alapszik, hogy a hangulatunk függ az emberi kapcsolatainktól. Ki gondolta volna. Szóval, ha javítani akarunk a hangulatunkon, akkor itt nem a gondolkodásunkon kell változtatni (mint a kognitív terápiában) és nem az elfojtott izéinkkel kell dolgozni (mint az analitikusban), hanem az emberi kapcsolatainkkal kell effektíve megtenni ezt vagy azt.

Az elején a pácienseket négy nagy csoportba sorolja, attól függően, hogy milyen interperszonális probléma dominál náluk. Ez a négy csoport a gyász (ha valaki azért depressziós, mert elveszített egy fontos személyt), a szerepvita (hogy mi a szerepem a kapcsolatban, arról mást gondolok én és mást pl. a férjem), a szereptranzíció (megváltozik az életben betöltött szerepem felfelé vagy lefelé: beteg leszek, munkanélküli leszek, nyugdíjba megyek, előléptetnek, gyerekem születik stb., és a Változástól leszek depressziós), illetve a szerepdeficit (ha valaki szimplán nem tudja, hogyan kell kapcsolatokat építeni és azokban működni, mert világéletében magának való szociális fóbiás magányos volt). Ezek mindegyikére pontról pontra kidolgozott terápiás módszer van.

A könyv másik felében arról van szó, hogy mivel a depresszióra annyira jól bevált az IPT, ezért más kórképekben is kipróbálták, ehhez néha kellett módosítani picit, pl. szorongás, evészavarok, bipoláris zavar. A függelékben még Hamilton depresszióskála is van, meg leírják, hol tanulhatsz meg mindent az IPT-ről, ha ezt akarod csinálni. Ezt szeretem az amerikaiakban, komolyan, hogy a sok elméleti ködösítés, Titkos Társaságok, nagymúltú ősök, misztikus próféták meg egyéb helyett kézzelfogható, gyakorlatias pszichoterápiás irodalmat képesek írni. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az IPT egy kissé túlságosan leegyszerűsítő, az emberi lélek azért bonyolultabb ennél, de nem minden pszichoterápiában akarjuk az emberi lelket egészében boncolgatni. Kisebb változások eléréséhez pedig az IPT hasznos lehet. Persze, sose próbáltam, csak olvastam róla egy könyvet.

Ezt a könyvet szakvizsgára készüléshez kaptam kölcsön a főnökömtől. A biológiai pszichiátria alapjai vannak benne közérthető, amerikai stílusban, egyszerűen, röviden, képekkel, ellenőrző kérdésekkel. Az elején némi áttekintés, molekulák, neurotranszmitterek, anatómia; aztán pedig, a további fejezetekben az egyes funkciók, mint alvás, vágy, agresszió, valamint néhány kórkép neurobiológiai alapja. Nagyon érthető, sokszor remek humorral írnak, de komolyan hangosan röhögtem a vonaton némelykor. És időnként obskurus kutatási eredményeket említenek, például hogy Alzheimer ellen jó a vörösbor (de csak a jó vörösbor), vagy hogy ha az ember talpán a "szem" akupunktúrás pontját bökdösik tűvel, akkor fMRI-n látszik, hogy a látókéreg aktiválódik. Wow.

A legjobb feature egyébként, hogy a könyv belső borítóján lekaparható jelszó van, amit ha tudsz, akkor online is elérheted a könyvet kereshető formában. Hát ez a jövő.

A könyv honlapja

Még nem jelent meg ez a regény, 2009-ben fog előreláthatóan, csak az író már mindenkinek elküldte az interneten, így én is elolvastam. Nem rossz amúgy. Miután elolvastam, egy csomó ideig gondolkodtam rajta és ez kevés könyvről mondható el azért.

A főszereplő Gergő, kényszerbeteg huszonéves szociális fóbiás fiú, aki anyjával él kettesben és azt találja ki, hogy a kényszereiről videót készít. Mármint nem arról, ahogyan ezerszer kezet mos, hanem a kényszergondolatainak a tartalmáról. Különben ez nem hülyeség, terápiásan teljesen releváns. Az elkészült videókat aztán elviszi a legújabb pszichoterapeutájának, akiről az első pillanatban látszik, hogy egy nyálas, unszimpatikus köcsög.

Ugyanehhez a dokihoz jár Eszter, és egy másik időpontban egy másik szálon Kata is. A három fiatal története aztán egészen bizarr és meglepő módon fonódik össze, többnyire remekül megírva: nem tudom pontosan, mi fog történni, mert nem teljesen kiszámítható, csak az egészet áthatja valami szorongató balsejtelem, hogy itt valami ki fog derülni és az nem biztos, hogy jó lesz.

Egyhuzamban olvastam el az egészet, részben mert annyira olvastatta magát, részben meg mert rövid. A regényhez kapcsolódik mintegy függelékképpen Gergő naplója, a regényben egy csomó helyen van is rá utalás, akkor hátra lehetne lapozni a naplóhoz, de én nem fogok olvasás közben előrelapozgatni meg hátralapozgatni kéremszépen, ha azt szerettem volna, akkor lapozgatóskönyvet veszek. A végén meg, amikor már minden kiderül és a helyére kerül, nem olyan izgi elolvasni Gergő naplóját, én legalábbis meguntam. Nem teljesen értem, milyen szerkesztői megfontolásból maradhatott ez így, mert szerintem baromi rossz ötlet.

Valamelyik másik kritikában olvastam, hogy akönyv üzenete deprimáló, a szereplők pedig csupán undort ébresztenek egytől egyik, úgyhogy most nem tudom, velem van-e a baj vagy csak nem ugyanazt a könyvet olvastuk. Részemről kedveltem a szorongó kényszeres, magányos fiút, aki kiolvasta már a fél pszichiátriai szakirodalmat, meg a két szerencsétlenkedő csajnak is drukkoltam. A könyv üzenetéről mondjuk spoiler nélkül nehezen tudnék nyilatkozni, persze lehet, hogy a romlott huszonegyedik század társadalomkritikája a deprimáló benne, de én egy naiv optimista vagyok, aki bizonyos emberi sorsok kedvező alakulásának is tud örülni, még ha az csak bizonyos regényszereplőket érint is. Na, remélem, ez elég ködös volt. Bizarr, thrillerszerű, kicsit nyomasztó, de elég érdekes regény.

Lehane az egyik kedvenc krimiíróm, mert azon kevesek egyike, akiknél tényleg nem tudod előre, mi lesz a megoldás. Vagy legalábbis nem fejezetekkel korábban jössz rá, mint ahogy az író szerette volna. 

Az Egy pohárral a háború előtt sokkal kevésbé thrillerszerű, mint a korábbiak, sokkal inkább klasszikus nyomozós krimi. Patrick Kenzie és Angela Gennaro csóró, de vagány magándetektívek, Patrick természetesen titkon kissé szerelmes a rendkívül vagány és dögös Angelába. Aprócska irodájuk van valami harangtoronyban, cigiznek, whiskey-t vedelnek és hintáznak a széken, szóval hangulatos. Két magas rangú politikus bízza meg őket azzal, hogy szimplán keressenek meg egy néger takarítónőt, nem kell vele semmit csinálni, csak mondják meg, hol van. Persze, nem ilyen egyszerű, az ügy szálai messzebbre vezetnek satöbbi.

Chicagoban Bostonban játszódik a regény és van benne korrupció, bandaháború meg magánnyomozás, kaland, izgalom, szexuális abúzus. Kicsit talán sokat erőlteti szerintem a faji kérdéseket, vagy csak én nem vagyok elég fogékony a témára, nem tudom. Engem egy idő után idegesíteni kezdett, hogy megint és megint morális vitába keveredtünk, hogy most akkor a fehérek elnyomják-e a feketéket és azért kell azoknak bandákba tömörülve lövöldözni az utcán a gettóban, vagy fordítva. Értem, hogy Lehane fontosnak tartotta a kérdést, mert köze van az ügyhöz, de sokszor inkább csak megtöri a regény lendületét. De nem baj, így is remek egyszer-olvasós krimi.  

A könyv Joyce Maynard nevű amerikai újságírónő memoárja, beleértve küzdelmes gyermekkorát és felnőtt éveit. Ki az a Joyce Maynard és miért olvasom a memoárját? Mert egyszer régen megvettem egy leárazáson, sokkal később pedig olvastam Salinger-könyveket és értesültem Salinger titokzatos életmódjáról, még később pedig feltűnt, hogy Joyce egy ideig Salinger csaja volt, és erről írt memoárt. De azt hiszem, az Otthon a világban olvasóinak 99, esetleg 100 %-a valójában Salingerre kíváncsi, nem pedig Joyce Maynard-ra.

Ez most elég szubjektív lesz. Jó, mindig olyanokat írok, de most nagyon. Szóval Joyce anyja zsidó, borzasztóan becsvágyó, rém intelligens és mindenbe beledumál. Apja festőművész, de nem fut be, és alkoholista. A könyv eleje arról szól, hogy Joyce írásokat és ötleteket küldözget mindenféle lapnak, színdarabot ír hétévesen, minden második oldalon értesülünk róla, hogy iszonyú tehetséges író. Amikor 18 éves, nem átall levelet írni a New York Times-nak, hogy írna nekik egy cikket, meg is írja, van róla kép is, lásd alább; majd kap egy levelet Salingertől, hogy hű, milyen tehetséges. Addig leveleznek, míg Joyce meglátogatja a 35 évvel idősebb írót, egymásba szeretnek, otthagyja az egyetemet és a Times-nál kapott címlapszerkesztő gyakornoki állást, és odaköltözik Salinger világ végi viskójába. Salinger makrobiotikus ételeket etet vele, meditálnia kell, amire képtelen, a szex nem megy, Salinger elviszi egy homeopata nőgyógyász nőhöz, de az se segít. Végül Salinger egyszercsak kirúgja. Ezt Joyce nem heveri ki.

Később Joyce vesz egy házat, ír pár regényt, az egyikből film is lesz, férjhez megy egy festőhöz, lesz három gyönyörű gyereke, elválik, meghalnak a szülei, vesz egy új házat, húsz évvel a románc után pedig kitalálja, hogy memoárt ír Salingerrel való viszonyáról. A duma hozzá az, hogy szegény Joyce világéletében titkolta a szégyellnivaló dolgokat, apja alkoholizmusát, saját evészavarát, vaginizmusát, ez így nem mehet tovább, most mindent szépen kitereget, és azt sem hajlandó eltitkolni tovább, hogy elbánt vele a híres író.

Joyce Maynard szegény láthatólag megelőzte korát: eleve akkor volt anorexiás, amikor az még nem volt divat, de főként mert Joyce egy blogger. Csak saját magáról ír, az összes cikkében és könyvében, a "fikciót" is a saját életéből veszi, sok évig rovata van valami nőklapjánál, ahol a családja életéből közöl kisszíneseket, más lapoknál a véleményét írja meg az aktuális társadalmi helyzetről. Az összes olvasói levelet elolvassa, sok olvasójával hosszan levelez. És persze mérhetetlenül és minden képzeletet felülmúlóan rinyál. Borzalmasan idegesítő. Egyrészt elképesztően önző, és soha, egyszer sem merül fel, egyik történetben sem, hogy a másik félnek is lehettek érzelmei vagy véleménye. Egyféle világ létezik: ahogy Joyce látja. Nem csupán nem ír arról, hogy az adott krízis során a férje vajon mit gondolt/érzett: fel se merül, hogy egyáltalán valamit gondolhatott. Másrészt Joyce saját boldogtalan életéért mindenkit hibáztat, általában az a baj, hogy nem figyeltek rá eléggé. Mondok egy példát, a férjéről van szó.
"Egyszer annyira kiborított a közönyével, hogy odaálltam elé egy nyitott szárú ollóval egy hajtincsemen és közöltem vele: - Levágom a hajamat! - A te hajad - vonta meg a vállát."
Jesszusom, ez mennyire olcsó hiszti már. Pontosan ugyanezt válaszoltam volna én is.

A könyv minden szava egyébkét arra utazik, hogy empátiát ébresszen és megsajnáljuk szegény Joyce-t, akire nem figyeltek, akinek a férje kiment elszívni egy cigit, mielőtt levezette volna a szülését, akit rosszul neveltek, akit csak háromszor vettek fel a New York Times-hoz dolgozni, de mindháromszor otthagyta. Sajnos szemernyi empátiát nem ébreszt bennem, csupán felhúzom magam a rinyálásán. Úgy ír, mintha ő lenne az egyetlen ember a földön, akinek nem voltak tökéletesek a szülei. Mintha egyedül az ő apja lenne alkoholista az egész világon, egyedül az ő anyja olvasott volna bele a naplójába, mintha egyedül ő nem lenne elégedett a testével, és egyedül őt hagyta volna el a szerelme a világtörténelemben, és ezek miatt az élmények miatt most valamit érdemelne. És bár tényleg voltak nehéz időszakai, hülyeségeken rinyál. Jaj, a fiam nem vitte ki a koszos tányért, amikor rászóltam. Jaj, húszéves koromban megvizsgált egy nőgyógyásznő. Jaj, a buddhista pasim makrobiotikus ételekkel etetett, tökkel meg párolt borsóval. Life sucks, wear a fucking helmet.

Mindemellett azért a vége felé tényleg megsajnálom a nőt, mert valóban szar lehet így élni. Minden kapcsolatot tönkretesz, mert akkora figyelemre van szüksége, amit senki sem képes megadni, mérhetetlenül becsvágyó, akkora sikereket akar, amit soha nem fog elérni. Sokak szerint azért írta meg ezt a könyvet, mert pénzt akart Salingerhez fűződő emlékeiért, de szerintem leginkább figyelmet akart.

Mégis, ahhoz képest, hogy utálom a csajt, egy csomó mindenen elgondolkodtam a könyv kapcsán, és aláírom, hogy ezekért érdemes volt elolvasni. Egyrészt azon gondolodtam csomót, hogy miért utálom ennyire ezt a csajt (pl. mert becsvágyó és rém erőszakos, és az ilyen nőktől én félek). Aztán a Salingerrel való kapcsolatán, ahogy levélben egymásba szeretnek, és bár a vak is látja, hogy ez csupán a tipikus illúziókra épülő szerelem, és nyilvánvalóan kudarcra van ítélve, ők nem látják. Világok választják el ezt a két embert, dimenziók, teljesen mást akarnak az élettől, Salinger magának való, Joyce hisztérikusan figyelmet akar, mégis hogyan képzelték ezt? És igen, léteznek ezek a kapcsolatok, amikor valami apró részlet stimmel, és ezért az összes többi különbség és intő jel ellenére végzetesen beleszeretünk valakibe. Amikor nem azt az embert szeretjük, hanem az illúziót. Ezek gyönyörű szerelmek, és elmúlnak abban a pillanatban, mikor tényleg összejön a pár. És még Salinger figuráján gondolkodom, Joyce nem túl hízelgő képet fest róla, én mégis őt sajnálom meg leginkább az egész könyvben, ahogy különféle vallásokban és különféle totál megalapozatlan szerelmekben mintha kétségbeesetten keresne valamiféle választ vagy megnyugvást. Persze, ki tudja, milyen valójában, itt csak az elhagyott és mi tagadás, kissé bosszúszomjas exnőjét halljuk.

És akkor még az a tény, hogy Joyce szerint Salinger naponta ír, már legalább két regényt megírt, mire ő ott járt, és az volt húsz éve. Soha senkinek nem mutatja meg és nem adatja ki, csak magának ír. Milyen lehet így írni? És... miért? Ez is nagyon elgondolkodtató, de ezekről az előbb írtam a blogomban, úgyhogy itt nem részletezem. Az mindenesetre bizonyos, hogy a homeopátiában és a makrobiotikus étrendben kell, hogy legyen valami, mert Joyce-nak húsz évvel ezelőtt azt mondta Salinger, hogy ezek segítségével 120 évig fog élni, és ha jól tudom, idén tölti be a kilencvenet.

Szóval összességében közepesen megírt, ám rém idegesítő könyv, de mégis nagyon érdekes és meglepően sokat gondolkodtam rajta. Joyce végül kiharcolta magának a figyelmemet, még a wikipedia szócikkét is elolvastam.

Joyce Maynard honlapja

Nagyon jó, remek hangulatú és érdekes könyv, de csak akkor, ha szeretjük a zenét, ellenkező esetben esélytelen, hogy tetszene.

Bob Dylan önéletrajzának első kötetéről van szó, azért első kötet, mert többet is szándékozik majd ebből írni. Semmi köze a "normális" önéletrajzokhoz, inkább arról van szó, hogy Dylan így mesélget, kb mint amikor a dédanyám háborús történeteit hallgatom, csak ebben nem lőnek. Elmesél az életéből egy korszakot, arról eszébe jut egy másik, mesél egy emberről, aki később máshol bukkan fel. Hirtelen ötletből beül egy John Wayne-filmre, mesél a filmről, meg akkor már elmeséli, hogy húsz évvel később hogyan futott össze John Wayne-nel egy filmforgatás helyszínéül szolgáló hadihajón.

Van ez a fajta írásmód, biztos van neve is, de megpróbálom elmagyarázni: olyan, mintha különösebb írástechnika nélkül a szerző egyszerűen csak nagyon részletesen leírná, amit lát és ami történik: elmentünk ide, itt ilyen volt, találkoztunk vele, ő így nézett ki és így beszélt, aztán elmentünk máshova. És ezek a részletek iszonyú jó hangulattá állnak össze, az ember szinte ott érzi magát New Yorkban 1959 (asszem) telén, aprócska, füstös kávézókban csodás hangú jazzénekesnők lépnek fel, meg stand-up komedisták, Woody Allen például, és itt keres fellépési lehetőséget az ifjú Bob Dylan, most érkezett Minnesotából egy gitárral, egy szájharmonikával és egy harmonikatartóval. Különféle ismerősök nappalijában alszik a díványon, végighallgatja az ismerősök lemezgyűjteményeit, meglepően sok könyvet olvas, meglátogatja Woody Guthrie-t a kórházban. 45-ös fordulatú kislemezek vannak, ezeket játsszák a rádióállomások, de kislemeze bárkinek lehet, a nagylemez, az a valami. Az egész korszak ott van előttem, lemezkiadók, folkdalok, furcsábbnál furcsább figurák. Ez az első fejezet, Dylan elmeséli, kikkel találkozott és milyen zenéket hallott akkoriban, iszonyú jó.

Későbbi fejezetekben, időrendi sorrendet nélkülözve, mesél arról az időszakról, amikor a folkzene messiása lett és nem akart az lenni, nem akarta vezetni a népet, ezért felháborodott rajongók fáklyákkal tüntettek a háza előtt hónapokig, akárhová költözött, és Joan Baez írt egy dalt róla, hogy jöjjön vissza protestálni, mert ez kötelessége, és ezt játszották nyakra-főre a rádióadók. Dylan akkor épp azt akarta, hogy hagyják békén, gyerekei lettek és azokkal akart foglalkozni.

Aztán mesél még az egyik lemezéről, hogy hogyan jutottak eszébe zenei újítások, hogy a balesetét követően hogyan írt megint dalokat - egy csomó dalt elmesél, hogy hol és mikor írta, és miről jutott eszébe, hogyan lett szöveg, hogyan lett hozzá zene. Majd elmeséli a lemezfelvételt egy new orleans-i stúdióban, napról napra, melyik számot kikkel játszották fel és milyen lett. Nagyon-nagyon tetszik, ahogy belelátunk, hogyan születnek a dalok és mi lesz velük azután. Az utolsó fejezetben meg megint valahol 1960 körül vagyunk, Minnesotában, amikor felfedezi Woody Guthrie zenéjét, meg amikor életében először hall Joan Baez-dalt, és amikor eszébe jut, hogy írhatna saját dalokat, bár sosem tervezte.

Néha egészen filozofikus, máskor szigorúan dokumentarista, csapongó, néha bölcs, máskor vicces könyv, Dylan meglepően jól ír, vagy lehet, hogy nem is jól, csak érdekesen. Ha nem érdekel a zene, akkor unalmas lesz, de amúgy klassz, én nem tudtam letenni, minden percben ezt olvastam. Még a fordításról: néha nagyon furcsa, de egész jó, külön pirospont, hogy hála a jó istennek, nem fordította le a dalcímeket és a helyek nevét, ellenben van benne néhány idegesítő baki, meg a marshmallow-ra azért van magyar szó.

ÉS kritika

hardrock.hu kritika

Bob Dylan honlapja

Bob Dylanről wikin

Továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy ez az egyik legjobb könyv, amit valaha írtak. Párszor olvastam már angolul ezelőtt, most jelent meg a magyar fordítás, és kíváncsi lettem rá. Persze, jobb az eredeti, de még így, harmadszorra, néha kissé ügyetlenül lefordítva is fantasztikus jó és letehetetlen könyv, én például kénytelen voltam tegnap hajnali negyed háromig olvasni.

Műfaját tekintve legyen talán urbánus fantasy, de részemről posztmodern szépirodalomnak is simán elmegy, pláne, hogy egyik kategória pontos jelentéséről sincs halvány fogalmam sem, úgyhogy hagyjuk is a műfajt, inkább elmesélem, miről szól. Richard nevű fiatalember valami multinál dolgozik Londonban, gyönyörű menyasszonya van, akivel kiállításokra járogat, meg egyáltalán, úgy tűnik, rendben van az élete. Aztán talál egy sebesült lányt az utcán, Door nevűt (akit a magyarban Ajtónak hívnak, hm), hazaviszi, kicsit ápolja, és ezzel végleg belekeveredik egy olyan kalandba, amiről még csak halvány elképzelése sem volt. London alatt ugyanis, a metróban és a csatornákban és egyéb rég elfeledett földalatti alagutakban és terekben egy másik London létezik. Ide kerülnek azok, akik/amik "kihullottak az Idő résein": rég elfeledett hidak, labirintusok, és furcsábbnál furcsább lények, emberek, félig emberek és egyebek. A lányról kiderül, hogy Alsó Londonban közismert nemesi család sarja, családját épp a napokban irtották ki, és őt is üldözi két bérgyilkos, Mr. Croup és Mr. Vandemar, akik, esküszöm, hogy a leggonoszabb figurák a világirodalomban, elképesztően, néha viccesen, és mérhetetlenül gonoszak.


Richard még a legelején megjegyzi egyszer, hogy a londoni metrómegállók neve milyen meseszerű időnként. Alsó Londonban kiderül, hogy mindez nem véletlen. Az Earl's Court nevű megállónál van például az earl udvara; a Blackfriars-nél/alatt egy domonkosrendi kolostor; a Shepherd's Bush-nál állítólag valami nagyon gonosz pásztorok élnek; a Down Street egy végtelenül hosszú, spirálban lefelé futó utca, és sorolhatnám. Az angol állomásneveket persze nem lehet lefordítani, hiszen így hívják őket, így viszont magyarban mindig el kell magyarázni, mit is jelentenek és az mért vicces. Persze, van, amit még így is lefordíthatatlan. A londoni metróvonalakon egyébként több tucat lezárt állomás létezik (a valóságban), például a regényben szereplő British Museum nevű, amelyet 1933-ban zártak le a forgalom és a nagyközönség előtt, azóta ott megállt az idő, harmincas évekbeli plakátok porosodnak a falakon, és csak az alsó-londoniak használják a helyet. A metróvonalakon és megállókon kívül is sokszor valós londoni történelmi eseményekbe vagy helyekbe botolhatunk a könyvben, pl megvan odalent a londoni szmog egy darabja, de a Harrods áruházban is játszódnak jelenetek.

Szóval, most nem fogom vissza magam: a Neverwhere, így angolul, egy csodálatos, szórakoztató és okos regény, Gaiman remek humorával és elképesztő kreativitásával, fantasztikus karakterekkel és helyszínekkel és kalandokkal és mondanivalóval. A Sosehol, magyarul, kicsit kevesebb nyelvi humort tartalmaz és kicsit döcögősebb néha, de ennek ellenére így is egy lenyűgöző és letehetetlen könyv, semmiképpen nem szabad kihagyni. Semmiképpen. Komolyan. Nem szabad.

Ja, igen, a történetet eredetileg Gaiman egy BBC-sorozathoz írta, amit nem láttam, de állítólag nagyon rossz; és csak utána írta meg regényként is.

Kritika a könyvesblogon

Gaiman oldala

Lezárt londoni metróállomások

Innen nyúltuk a képet

 

Raymond Chandlert gondolom, nem kell bemutatnom Önöknek, Philip Marlowe megteremtőjéről van szó. Ötvenes évek detektívnoir, másnapos, mogorva magánnyomozók, szerzsöltönyös maffiózó lebujtulajdonosok pepita zakós, kétajtós szekrénnyi néger gorillákkal, ijedt nőcskék elkenődött rúzzsal, meg kevésbé ijedt dámák emprimé boleróban. A detektív rekedt hangon beszél, mert egyszer gégén lőtték, a hölgyet a volt szeretőjétől kapott igazgyöngysorral zsarolja a kirúgott sofőrfiú. Vulkánfíber bőrönd, néger kabinosfiú, délutáni lapok, rengeteg lövöldözés.

Gyönyörű. Az első történet például (Frontátvonulás) úgy kezdődik, hogy a főhős, mogorva magándetektív, egyedül sörözik a lakásával szemközti, majdnem üres bárban, rajta kívül csak egy részeg vedeli vizespohárból a whisky-t az egyik asztalnál. Bejön "egy pofa, szemmel látható sietséggel", és megkérdezi: - Nem látott itt egy hölgyet, barátom? Magas, csinos, barna haj, emprimé boleró, sötétkék kreppselyem ruha, széles karimájú szalmakalap bársonyszalaggal. - Ezután a részeg (nem is olyan részeg) lelövi az újonnan érkezett pofát nem tudjuk miért, főhősünk pedig hazasétál, azonban a házuk folyosóján egy hölggyel találkozik, aki kék ruhát visel, kalapot, valami kabátkafélét, és meglehetősen zaklatott. Hősünk nemhiába magándetektív, itt gyanút fog és beveti a világtörténelem egyik klasszikus leszólítómondatát, úgy is, mint: - Ezt bolerónak hívják?

Hát ilyesmi. Négy történetet tartalmaz egyébként a könyv, a sztorijuk gyakorlatilag lényegtelen, mert a hangulat miatt olvasom őket úgyis, már-már olyanok, mintha valaki szántszándékkal ötvenes évekbeli detektívtörténeteket írt volna, csakhogy Chandler valóban az ötvenes években írta ezeket. Megjegyzem, az író élettörténete is bővelkedett fordulatokban, alkoholizmus, újságírás, háború, könyvelés, tizennyolc évvel idősebb férjezett szerető.

Eléggé meglepő még, ám tagadhatatlanul része a hangulatnak, hogy a politikai korrektség még csírájában sem létezik, a négereket négereknek nevezik, többnyire szolgák, külön kerületekben laknak. És ha kiáltasz a golfklubban, hogy jeget és gyömbérsört, akkor máris "futólépésben jött a néger, kikeményített, fehér kabátban, kezében tálca." Nagyon furcsa ezt így a legnagyobb természetességgel leírva látni.

Egyébként pedig napi egy könyv sebességgel haladunk. Szabin-e vagyok.

Chandlerről a wikipedián (angolul)

Arra jutottam végülis, hogy Tokaji Zsolt kap még egy esélyt, úgyhogy megvettem a címben szereplő kötetet 390 forintért a könyvudvarban tegnap délután, és estére már ki is olvastam. Mondjuk rövid is, de tényleg nehéz volt letenni.

Öt kamaszról szól, akikkel szakdolgozatához mélyinterjúkat készít Virág, a pszichológushallgató lány, de aztán a feltétlenül szükségesnél egy fokkal jobban összegabalyodik velük. Része lesz az életüknek, ilyesmi. A tizenhétévesek, három fiú és két lány egyébként egy igen furcsa társaságot alkotnak, amennyiben össze-vissza szexelnek egymással párokba való rendeződés nélkül, ezért is találja ki a pszichológuscsaj, hogy ők legyenek a szakdolgozatában.

Ez az alapfelállás szerintem elég összefércelt így, csak ürügy, hogy beszéljenek egymással a szereplők, dehát az életben azért szerintem nem történik ilyesmi. Márminthogy pszichológushallgató lány kamaszokat szólít le a plázában, majd rengeteget mélyinterjúzik velük. Ezenkívül még a párbeszédek idegesítettek néha, amik olyanok, ahogy az ember az életben nem beszél. Az életben nem frappáns, szépen megfogalmazott körmondatokban beszélünk, "Kata, én úgy érzem, hogy részedről ez...", hanem improvizálunk, kevésbé frappánsan.

De végülis ezeken túlteszem magam, egyrészt, mert tetszik a tinédzserek szövege, a stílus, ahogy beszélnek, másrészt pedig, mert jók a karakterek, mindenkinek megvan a maga kis története, és mindegyik nagyon hiteles. Rendesen megszeretem a szereplőket és izgulok értük, amikor hülyeségeket csinálnak. Erős a kísértés, hogy mindenféle könyvekhez hasonlítsam, pl. az Apám beájulnához (ahol szintén jó a tinédzserszereplők szövege), vagy Woolf: Hullámokhoz (na ezt azért nem kéne :) csak az alapfelállás miatt, ugyanúgy egy társaság, akiket külön-külön hallunk és akik odavannak egy erős egyéniségű fiúszereplőért) meg persze a Zabhegyezőhöz (ahonnan az író bevallottan merített ihletet). Üzenete is van persze a regénynek, nagyjából arról szól, hogy a tinédzserek a felnőttekkel szemben még őszinték, vagy legalábbis próbálnak azok lenni, valamint, hogy a felnőttek nem figyelnek rájuk egyáltalán.

Egyébként a fülszövegben spoiler van (köszi!)*, a borító meg katasztrófa, mondom, a sztori időnként kissé ügyetlenül összefércelt, de mindent összevetve ez egy meglepően jó könyv.

*Régebben soha nem olvastam el könyvek fülszövegét, csak az utóbbi időben szoktam rá, de asszem le kéne szoknom megint.