isoldeolvas

Túl sok dolog nyomasztott, munkában és magánéletben, szakmailag és emberileg egyaránt, úgyhogy gondoltam, kiolvasom a shopaholic-széria hiányzó darabját, hátha az segít. Rengeteg szomorú történetet hallottam egész nyáron, és amúgy is gondterhelt voltam, és olyan könyvet akartam, amiben tutira nem történnek drámai vagy nyomasztó dolgok és borítékolható a hepiend. És mivel már olvastam a sorozat sorrendben ezután következő részét (Shopaholic and baby), így nagyjából tudtam, mire lehet számítani a Sister-ben. Sajnos, mint kiderült, nem csak nagyjából, hanem szóról szóra. 

Becky Bloomwood tehát ismét lecsap, ezúttal hazajön világ körüli nászútjáról és próbál beilleszkedni a londoni életbe és a házaséletbe. Ezt olyan problémák nehezítik, hogy 1. legjobb barátnője, Suze időközben beújított egy másik öribarit; 2. a nászúton istentelen mennyiségű cucot vásárolt (ebédlőasztaltól a gongig), amiknek Luke nem örül és valamit tenni kéne velük; 3. nincs állása; 4. kiderül, hogy van egy nővére, akiről eddig nem tudott és aki első ránézésre cseppet sem hasonlít rá. Például spórolós. Meg okos is.

Mindegy, a végére minden megoldódik. Untam ezt a könyvet, egyrészt, mert tényleg minden történést elmesél a következő könyvben, szóval tudtam, mi lesz, másrészt meg mert kezdett idegesíteni/untatni Becky Bloomwood és felelőtlen vásárolgatása. De különben a célnak megfelelt.  

A két, családon belüli erőszakról szóló, magyarul megjelent alapkönyv közül ez a másik. Azt kell mondanom, hogy míg a Trauma és gyógyulás nagyon jól megírt, terapeutáknak szóló, professzionális mű, addig a Mérgező szülők egy tipikus önsegítő könyv: olvasmányos, laikusoknak szóló, esetenként kissé hatásvadász, de alapvetően jó fajta, hasznos.

A könyv tehát elsősorban laikusoknak íródott, de szakmabeliek is haszonnal forgathatják, sőt, a második fejezetben egy csomó működőképes gyakorlati tanácsot kapunk traumatúlélők segítésére. De kezdem az elején.

Két részből áll a könyv, az első felében szülőtípusokat sorol fel a szerző, és megtudhatjuk, melyikkel miért nehéz felnevelkedni. Az összes szülőtípushoz egy csomó esetismertetést mellékel, és elég jól lefedi a nevelési hibákat, tehát elég valószínű, hogy valamelyik fejezetben az ember a saját szüleire ismer rá. Az összesen hat szülőtípus a legelviselhetőbbtől kezdődik ("Az alkalmatlan szülő") és fokozatosan durvul be (irányító; alkoholista; szavakkal verő) egészen a lehető legdurvábbakig (testi erőszak; szexuális erőszak). Rengeteg esetet közöl, amik nagyon életszerűek, és míg az első fejezetekben hajlamos vagyok kissé mentegetni a történetekben szereplő szülőket (miért kell valakit mindjárt mérgező szülő-nek nevezni azért, mert nem állt mindig a helyzet magaslatán), addig az utolsó fejezetben már legszívesebben személyesen keresném fel és lőném tökön a leányát megerőszakoló nyomoroncot.   

Miután megismerkedtünk a szülők által elkövethető leggyakoribb hibákkal, a könyv második felében a terápiás lehetőségek jönnek. Ez főként arról szól, egyedül mit tehet az ember otthon a sérelmeivel, anélkül, hogy pszichoterápiára menne. Elég értelmes kis gyakorlatok, írásos feladatok és végiggondolnivalók szerepelnek a könyvben. Arra azért kitér a szerző, hogy ha bántalmaztak, pláne megerőszakoltak a szüleink (vagy egyéb gondviselőink), akkor ne egyedül csináljuk, hanem legyen kéznél egy terapeuta vagy valami önsegítő csoport legalább. Mert az túl nehéz. Szerintem amúgy elég jó ez a rész, mivel egyrészt a gázos szülőkkel rendelkező olvasó rájön, hogy nem egyedi eset, számtalan emberrel történtek hasonló dolgok, esetismertetésekben magára / szüleire ismerhet, másrészt gyakorlati tanácsokat is kap a megküzdéshez. Harmadrészt kap egy képet arról, hogy mégis milyen lehet a pszichoterápia, és esetleg korábbi előítéleteit legyőzve akár el is mehet. 

Egy dologban nem értek feltétlenül egyet Susan Forwarddal. Bántalmazottak terápiáját illetően a trauma feldolgozása nagyjából ugyanúgy zajlik a legtöbb terápiás irányzat szerint, ugyanaz a lényeg. Abban különböznek, hogy kell-e konfrontálódni személyesen a bántalmazókkal, vagy sem. Susan Forward szerint kell, és konfrontáció nélkül nincs teljes gyógyulás. Ő is leírja, hogy más terapeuták ezt máshogy (rosszul) gondolják, de attól még így van: muszáj odaállni apád elé és közölni vele, hogy téged mindig is zavart, hogy ivott, megvert és letaperolt. Ebben nem értek egyet Forwarddal, mert szerintem a konfrontáció nem elengedhetetlen feltétel. Meg különben sincs olyan pszichoterápiában, hogy valamit "muszáj". De tény, hogy neki több tapasztalata van bántalmazottakkal, mint nekem, szóval tiszteletben tartom a véleményét.

Kicsit félrevezető a könyv bevezetője / címe / fülszövege, mert bár tényleg főként a bántalmazó szülőkre koncentrál, azért nem csak erről szól: olyan szülőkről is egy csomó szó esik, akik nem verték agyon a gyereküket, csak mondjuk sokat kritizálták vagy ilyesmi. Tehát olyanoknak is jól jöhet a könyv, akiknek nem mindjárt mérgezőek a szüleik, hanem csak valami hétköznapi érzelmi zsarolásban utaznak.    

Van alcíme is: Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Főnököm kölcsönadta ezt a könyvet, a felénél tartottam, amikor megvettem magamnak, hogy legyen nekem is otthon, mostanában az egyik legjobb pszichoterápiás könyv volt, amit olvastam. Végig azon gondolkodtam, hogy nem ártana mondjuk legalább  a pszichoterápiás oktatásban valami ajánlott olvasmányok-listára feltenni, a könyv utószavában aztán szerepel is, hogy az USÁ-ban néhány helyen tankönyv. Iszonyú érdekes és hasznos, és az "iszonyú" szót itt igen helyesen alkalmazom, mert elég durva sztorikkal van tele. 

Tehát. A könyv szakmabelieknek íródott, nem önsegítő könyv, bár úgy gondolom, a téma iránt érdeklődő laikus is haszonnal forgathatja, ahogy mondani szokás. Arról szól, hogy ha az embert trauma éri, akkor az milyen tünetekhez vezet, és hogyan kell gyógyítani. A trauma alatt erőszakos cselekményeket, bántalmazást, elrablást, természeti katasztrófákat értünk, tehát nem a hétköznapi nyafogást, hogy ötödikben igazságtalanul kaptam kettest matekból. A traumáról és következményeiről három nagy forrásból van tapasztalatunk: ezek a világháborús történetek (harctéri neurózis vagy gránátsokk a jelenség neve), a holokauszt-túlélők beszámolói, valamint az, amikor a férfiak otthon, hétköznap bántalmazzák a nőiket és/vagy a gyereküket. Erre kitérek bővebben is, mert izgalmas kérdés, egyébként Judith Herman is főleg erről ír, mivel sokkal gyakoribb jelenség a holokausztnál. 

Úgy kezdődött, hogy Sigmund Freud a 19. században rájött, hogy az embereknek jót tesz, ha beszélget velük valaki. Akkoriban a hisztériás menyecskék képezték a fő pacientúráját, vagyis olyan nők, akiknek különféle pszichés tüneteik voltak, valamint olyan testi tüneteik, amiket pszichés ok hozott létre. Freud első körben rájött, hogy az esetek nagy részében a jelenlegi tünetek hátterében gyermekkorban elszenvedett bántalmazás, sok esetben szexuális abúzus, sok esetben az apa vagy más rokon által elkövetett szexuális abúzus áll. Arra is rájött, hogy ezt az emléket a menyecskék elfojtják, és ez betegíti meg őket, ezt szépen le is közölte annak rendje és módja szerint. Majd ezt követően kezelt még egy csomó ilyen nőt, és mindegyikről kiderült, hogy bántalmazták, és akkor Freud úgy döntött, hogy ez nem lehetséges: ugyanis lehetetlen, hogy köztiszteletben álló bécsi családok köztiszteletben álló családapái rendre brutálisan verjék vagy molesztálják leányaikat, és ekkor Freud arra a következtetésre jutott, hogy ezek a történetek igazából nem történtek meg, csak az említett nők fantáziájában. Ezt is szépen leközölte, az előző közleményét visszavonta, és ehhez mérten dolgozott tovább. A jelen kor traumakutatói és analitikusainak egy része szerint Freud tévedett, az esetek valóban megtörténtek. Más iskola szerint nem. Persze, ezt sosem fogjuk tudni kideríteni, hogy másfél évszázaddal ezelőtt mi is zajlott a bécsi otthonok sötét mélyében, de mindenesetre igen érdekes kérdés. 

Judith Herman ahhoz az iskolához tartozik, akik szerint ezek megtörténtek, valamint azóta is egyes felmérések szerint az USÁ-ban minden negyedik (negyedik!) nőt bántalmaztak vagy gyermekkorában, vagy felnőttként. A bántalmazáson való átesés (bántalmazás alatt továbbra is megerőszakolást vagy durva vagy rendszeres verést értünk) azután különféle pszichés tünetekhez vezethet, depresszióhoz, szorongáshoz, meg mindenféle egyéb furcsa emlékezetkiesésekhez, emlékbetörésekhez, hangulati labilitáshoz, stb. A könyv második fele a terápiás lehetőségekről szól, vagyis, hogy pszichoterápiában hogyan kezelhetők a trauma okozta tünetek. Ez a második rész ugyan terapeutáknak szól, de úgy gondolom, hogy ez az a rész, amit bántalmazottak illetve bántalmazottak hozzátartozói is nyugodtan olvashatnak, érthető és sok új szempontot ad még akkor is, ha nincs épp lehetőség pszichoterápiára elmenni.   

Herman még jól is ír, értelmes mondatokban, nagyon világosan (a dinamikusan orientált pszichoterapeutákkal szemben van az az előítéletem, hogy csak tízsoros, érthetetlen mondatokban képesek kifejezni magukat, de ő kivétel), mindent összevetve okos, hasznos, meglehetősen provokatív könyv.

Elég vicces volt így közvetlenül a Közellenségek c. film megtekintését követően olvasni a Fantastic Mr. Fox-ot, lévén nagyjából ugyanaz a sztori, csak rókával. Egyszer már olvastam egyébként magyarul*, akkor csak a kifejező leírások és jellemábrázolások** tűntek fel, a gengsztervonulatra csak most lettem figyelmes. De komolyan, konkrét lövöldözésekkel van tele. 

A történetet tekintve egy teljesen átlagos, és nem is túl fordulatos meséről van szó, van ez a róka, Mr. Fox, aki csirkét meg ludat lopkod három farmertől, amely tevékenység értelemszerűen kisebb-nagyobb nehézségeket von maga után. Ez így még nem lenne különösebben említésre méltó, azonban Dahl szemmel láthatóan ismeri Robin Hood történetét, és tudja, hogyan kell szimpatikussá tenni a történetben szereplő bűnözőt. Mr. Fox ugyan lopásból él, de a gazdagoktól lop és a szegényeknek adja, valamint kétségkívül van stílusa, elegáns, vakmerő, kemény, ellenségeivel könyörtelen, barátaival a végsőkig lojális. Meg persze ravasz is, lévén róka. A farmerek mindhárman borzasztó unszimpatikusak, harácsolók, van köztük kövér, gyáva, buta és alkoholista is, koszosak és bumfordiak, szóval nem kérdés, hogy kinek drukkolunk, amikor a három farmer hajtóvadászatot indít, hogy kicsinálják hősünket. Mr. Fox persze arcpirító vakmerőséggel szlalomozik az orruk előtt, többször eszembe jutott róla a jelenet, amikor a Közellenségekben Dillinger besétál a rendőrörsre. Sőt, még családos ember is, szép feleség, három kisróka, szóval a hagyományos értékek is képviseltetve vannak.

Emellett Dahl szokásához híven követi a beteg gyermekkönyvek szép brit hagyományát, a Mr. Fox ugyan messze elmarad bizarréria terén az író egyéb műveitől (pl csokigyár), de azért van benne néhány groteszk elem és fordulat - a három farmer személye már önmagában súrolja időnként a hátborzongató határát. 

A legtöbb gyerekkönyvről nehezen tudom eldönteni, hogy ez vajon bejön-e a gyerekeknek, de a Mr. Foxnál egészen biztos vagyok benne, hogy igen, tele van gyerekeknek-izgalmas részekkel és gyerekeknek szóló poénokkal, egy percig se akar felnőtt könyv lenni. 

*A fantasztikus róka úr és a három gazda címmel, emlékeim szerint jó volt a fordítás is

**"Biriz sosem fürdött. Még csak nem is mosakodott. Ennek eredményeképp a füljáratát eldugaszolta mindenféle ganéj és zsír, rágógumidarabok és döglött legyek, és minden efféle dolog. Emiatt nem hallott."

Újraolvastam ezt a könyvet megint, de nem fogok sokat írni róla, mert már írtam először hosszasan itt a magyar kiadásról, aztán még egyszer röviden itt is, amikor angolul olvastam. Most így (asszem) harmadszorra (vagy negyedszerre? ki bírja ezt követni) még mindig tetszett, de máshogy és más miatt, mint eddig. 

Az időutazó felesége egy szerelmi történet, esetenként ebből adódóan tényleg elképesztően romantikus, ezt meg kell hagyni. Szerencsére nem a nyálas hiteltelen műromantika, hanem rendes oldschool klasszik szerelem. Nem giccses. Most így sokadszorra az is feltűnt, hogy nincs is annyira szépen megírva ez a könyv, nem a szövegek miatt szerettem és nem fogok mondatokat idézni belőle, viszont maga a történet és a karakterek meg annyira klasszak, hogy eddig ezt észre sem vettem, visz magával. 

Leginkább most azt hiszem, azért az egyik kedvenc könyvem ez még mindig, mert pont ugyanakkora részben gyönyörű vs. szenvedés benne az élet, mint amilyen az én életfelfogásom szerint. Szerintem nagyjából ennyi sírás, halál, veszteség, kiszolgáltatottság, betegség, bizonytalanság, félelem, igazságtalanság, szerelem, összetartozás, varázslat, boldogság, szusi és punkzene van az életben, mint amennyi ebben a könyvben, és mindezt túlzások és drámázás és nagyjelenetek nélkül kapjuk, ami klassz.

Szomorúak vagyunk mert lesz belőle nyálas romantikus film, itt a trailer. Én nem fogom megnézni, az tuti.

Btw. hol van már Niffenegger új regénye? Már évekkel ezelőtt is azon dolgozott. Nem ártana kicsit belehúzni. 

Az elmúlt időszakban meg hirtelen lett néhány várandós páciensem, plusz ugyanannyi várandós barátnőm, és majdnem mindegyik szóba hozta így vagy úgy a magzattal való kapcsolatot, a terhesség elfogadását és/vagy az anya-magzat kapcsolatanalízist, úgyhogy végül megelégeltem, hogy fogalmam sincs, mi az, és elolvastam ezt a könyvet. Az alábbiakban a szubjektív véleményem következik a könyvről, és szeretném leszögezni, hogy nem vagyok szakértője a terhesség alatti pszichés folyamatoknak, plusz sosem voltam még terhes. viszont sok pszichoterápiás könyvet olvastam. Ez a "nem túl jó, bár kétségkívül érdekes" kategóriába tartozik. Raffai Jenő írta, aki a téma hazai szakértője egyébként.

Nostehát. A kis könyvecske (zsebben elfér) a következő fejezetekből áll: a prenatális pszichológia születése, az intelligens magzat, prenatális stressz - posztnatális személyiségfejlődés, az intrauterin kötődés, anya-magzat kapcsolatanalízis, kapcsolatfejlesztő program, új társadalmi tudat és felelősségérzet. A fejezetek többségében a szerző amellett érvel, hogy az anyaméhben eltöltött idő hatással van a későbbi személyiségfejlődésünkre, hiszen egy nagy csomó ártalmat elszenvedhet az ember már ott. Néhány vizsgálatot idéz, amelyek szerint azok a babák, akiket elutasít az anyjuk nemkívánt terhessége alatt, azok rosszabbul képesek figyelni, nehezebben kezelhetők stb., és a fentiek eredőjeként esetleg kisebb lehet az IQ-juk is. Végülis minden ezoterika nélkül ezt hajlandó vagyok elhinni, hogy nem mindegy, hogy az ember primer agyhólyagjai kiegyensúlyozott, biztonságos szeretetben differenciálódnak, vagy traumatikus körülmények között. A stressz meg a düh egy csomó testi reakciót elindít az emberben, hatással van a szívverésére, a keringésére, a hormonjaira, és az anya ilyenirányú paraméterei befolyásolják a magzatét is. Ezenkívül egy csomó megfigyelést idéz a csecsemőkről, a viselkedésükről, amik érdekesek.

Sajnos a könyv egy része az élettani alapok helyett inkább az általam (hangsúlyozom, szubjektíve) kevéssé  kedvelt analitikusasszonyok elméleteit boncolgatja, Melanie Klein és a paranoid-schizoid pozíció, és bár a dinamikus irányzatok létjogosultságát a messzemenőkig elismerem, van az a szintű életidegen, valóságtól elrugaszkodott analitikus fejtegetés, amivel ki lehet kergetni a világból. Ez olyan. Az anya különben alapból gyűlöli a gyerekét, vagyis nem is az anya, hanem konkrétan az anyai immunreprezentáns. "Hipotézisemben tehát a rákos daganat az immuneredetű nárcisztikus önreprodukciós anyareprezentáns rosszindulatú magzata." Aha, oké.

A könyv legértelmesebb, és valóban hasznos része az utolsóelőtti fejezet, ahol néhány oldalban kifejti, hogy akkor mit is kell a gyakorlatban csinálni ahhoz, hogy a magzatunkkal jó legyen a kötődés és kiegyensúlyozott legyen annak fejlődése. Az előző fejezetek fényében ez megdöbbentően ésszerű és gyakorlatias tanácsokat tartalmaz. Légzőgyakorlatok, imaginációs gyakorlatok, terhes-autogéntréning, meg efféle. Olyan dolgok, amiknek a hasznát józan ésszel is érti az ember, életszerűek és megvalósíthatóak. Ezért az igazán hasznos és informatív néhány oldalért bőven érdemes volt elolvasni.

Lehet belőle részletet olvasni itt a kiadó honlapján

Ez nem regény, hanem Paul Auster önéletrajza. Inkább azt mondanám, hogy visszaemlékezései. A történet egy bizonyos életszakaszt ölel fel, nagyjából az író 20-30 éves koráig terjedő éveket. Ebben az időben Austernek semmi pénze nem volt, dolgozni eleinte nem akart, mert írni akart, alkalmi munkákból élt, és saját bevallása szerint bármihez nyúlt is, abból kudarc lett.

Hát Paul Austernek nem kellene önéletrajzokat írnia, az világos. Ez nem jó könyv, és csak azok a rajongók fogják olvasni, mint én, akiket szimplán érdekel, kicsoda is Paul Auster valójában. Nem mintha túl sokat megtudnánk erről.   

Auster elmeséli a történeteket, amik eszébe jutnak, főként a pénzhez és a munkához való viszonyára helyezve a hangsúlyt: mikor hol mit dolgozott. Időnként felbukkannak emberek, akik segítettek neki, meg akik nem. Semmit, de semmit nem tudunk meg az apja haláláról (egy félmondatban elintézi, hogy ja, meghalt az apám, az szörnyen megviselt akkoriban), sem a válásáról (kb. abban az évben elváltunk), de a feleségéről már eleve az égvilágon semmit nem tudtunk a nevén kívül (hogyan ismerkedtek meg, vagy egyáltaln, ki volt ez a nő). Az emberi kapcsolatok és azzal járó érzelmek teljes egészében kimaradtak ebből a könyvből, gondolom, ez koncepció, Auster ehelyett anekdotázik, történeteket mesél. Sajnos, egyiket sem fejti ki eléggé, így aztán az az érzésem van, hogy becsaptak: ilyeneket ír, hogy Mexikóban szörnyű volt, nem volt pénze, és ott volt az őrült kiscsaj, aki hindu istenségnek hitte. Az ember azt gondolná, hogy ebben van egy történet, amit mindjárt elmesél, de nem, ennyiben hagyja. És ugyanígy nagyon sok más történetet is csak két sorban megemlít. 

Kétféle jó önéletrajz van szerintem, az egyik a lelkizős, elgondolkodós, amiben megkapjuk a szerző érzéseit és benyomásait az eseményekről, a másik pedig az aprólékos történetmesélés, ami részletességével teremt hangulatot, mint pl. Bob Dylan-é, az ember szinte fizikailag ott érzi magát a hetvenes években New Yorkban egy lemezstúdió előtt a hóesésben. Auster egyiket sem csinálja, ehelyett minimalista. Felsorol, megemlít. Kevés történetet mesél el egy oldalnál hosszabban. Ez a fajta írásmód persze remekül működik regényben, amikor a legfontosabb dolgokat félmondatban veted oda, vagy amikor egyébként súlyosan érzelmes szituációkat távolságtartással kezelsz, de úgy látszik, önéletrajzban valahogy kevésbé működik. Én kíváncsi voltam Paul Austerre, és a kíváncsiságomat nem igazán elégítette ki semmilyen szempontból. Azért persze nem volt rossz, vannak benne jó pillanatok meg érdekes figurák, de ennél jóval többet vártam.

Különben 1997-ben írta, nem tudom, miért épp most kellett kiadni magyarul, és miért nem a Man in the Dark-ot fordították le inkább, ami klassz, de biztos megvan az oka. 

Itt felolvas belőle egy részt, ha valaki éppen Paul Auster hangját akarná hallani. 

Ez volt az a pont, ahol túladagoltam magam a sorozattal, vagyis éreztem az olvasás közben, hogy ez a könyv is valószínűleg ugyanolyan jó, mint az előzőek, csak nem kellett volna nagyjából 3 hét leforgása alatt elolvasni belőle négyet.

Mint a címből is kiderül, Becky terhes. Természetesen ez azzal jár, hogy összevásárolja a világ összes kismama- és gyerekholmiját, ami engem sajátélmény híján annyira nem szórakoztat, mint amikor ruhákat vett NY-ban, de azért persze vicces. A babakocsik mellett házat is néznek Luke-kal, és remekül szórakozom azon, amikor Kinsella a túlzottnál is sokkal jobban eltúlozza az ún. fogyasztói társadalom mértéktelen igényeit és lehetőségeit. Pl. elmennek megnézni a kiszemelt házat, ami gyönyörű, de nem akarnak túlságosan lelkesnek látszani a tulajok előtt, ezért Becky flegmán megkérdezi a csillivilli high-tech konyhában, hogy "és, van beépített elektromos szusikészítő?", mire a válasz egy döbbent "persze". Hogy is feltételezhetné, hogy nincsen. 

Becky megszerzi a sztárnőgyógyászt, akiről kiderül, hogy egy csaj, kiderül, hogy Luke volt évfolyamtársa, sőt mi több, a volt csaja, és akkor innentől minden jel arra mutat, hogy ezek túlzottan összemelegednek ismét. Ez az alapkonfliktus, hogy akkor Dr. Venetia Carter el akarja-e csábítani Luke-ot, és sikerült-e neki már. Sajnos ezen teljes mértékben képtelen vagyok izgulni, mert az előző részekből nem egy olyan Luke Brandont ismertem meg, aki terhes nejét hátrahagyva nadrágkosztümös doktornőkkel kufircolna. Nevetséges feltételezés, hogy Luke hűtlen lenne, most komolyan. 

Egyebekben persze vicces a könyv, remekül kifigurázza a holisztikus vízben/otthon/thai masszázs közben-szülést, klassz, amikor Becky anyja és Janice elkísérik Becky-t az ezoterikus szülésfelkészítő tanfolyamra, és elmondják, hogy légzés ide vagy oda, ez kurvára fáj, és azért nem vállaltak még egy gyereket, mert akkoriban még nem volt epidurál. Becky különben még egy fokkal csacskább, mint eddig volt, amit a gyerek pénzügyeivel művel, az már tényleg mindennek az alja, dehát eddig se az eszéért szerettük, és persze ismét kiderül, hogy önzetlen és kreatív és helyén van a szíve és lojális feleség és hűséges barát. De asszem most egy kis szünetet tartok a shopaholic-könyvekben (úgyis egy van már csak, amit nem olvastam, a Sh & sister).   

A sorozat harmadik kötete. Rebecca Bloomwood és Luke Brandon New Yorkban élnek, West Village-ben, Becky vásárlásmániája ugyan sokat nem csillapodott, de legalább van rá pénzük. Szerencsére a bonyodalom ezúttal nem Becky shopaholizmusából adódik, az már egy kicsit unalmas lenne így harmadszorra, hanem egy egészen más típusú katasztrófából kellene Rebeccának valahogyan kikeverednie. Amibe persze a sorozat hagyományaihoz hűen maga keverte bele magát egyesegyedül.

Az alapkonfliktus tehát a következő: a könyv elején Luke megkéri Becky kezét; Becky egyszerű, ám szerető szívű anyja elkezdi szervezni az esküvőt Londonban, a házuk kertjében, Luke luxusjégkirálynő anyja pedig elkezdi szervezni az esküvőt a Hotel Plazaban, New Yorkban, ugyanarra a napra. Becky nem tudja eldönteni, hogy melyiket szeretné, és mire esetleg el tudná, addigra már mindkét szervezés túlságosan előrehaladt ahhoz, hogy arcvesztés nélkül le lehessen mondani. A kialakult helyzetet persze mindvégig mindenki előtt (Luke előtt is) titkolja, ami tovább nehezíti a megoldást. A könyv első egyharmadában csak hüldeztem, hogy Rebecca Bloomwood mennyire hülye lett, az előző könyvekben azért értelmesebb volt ennél (tényleg könyvről könyvre veszít az intellektusából. Nem a történetek, hanem konkrétan maga a főszereplő, vagyis néha kissé önmaga karikatúrájává válik, de aztán gyorsan visszavesz), és ekkora hülyeségbe hogyan keverhette bele magát. Egy idő után aztán már végtelenül izgalmas lesz a könyv, mert tényleg a leghalványabb elképzelésem sincsen, hogy az előállt helyzetet hogyan lehetne megoldani, Becky-t minden megoldási kísérlete csak mélyebbre keveri a bajba, a kitűzött időpont pedig minden perccel egyre közelebb van.

A szokásos, kedvelt mellékszereplőkön kívül (Suze, Tarquin, Becky szülei, Janice) két új arc bukkan fel a regényben: Danny, a meleg divattervező-wannabe lakótárs, aki sok kínos/vicces helyzethez vezet; valamint Luke anyja, Elinor, aki ugyan már megjelent az előző részben is, itt főszereplővé növi ki magát. Meg kell mondanom, hogy limonádéhoz képest a Luke és Elinor közötti ellentmondásos kapcsolat elég jól kidolgozott és hiteles, és a köztük lévő konfliktus, bár az esküvőkhöz képest másodrendű, azért szintén elég izgalmas.  

Igazi könnyed kikapcsolódás, nagyon szórakoztató, nyaralásra vinni kell. Ugye nyilvánvaló, hogy férfi olvasóinknak talán kevésbé ajánlom a könyvet.