isoldeolvas

Gully Foyle átlagember egy űrhajóroncsban egyetlen túlélőként lebeg az űrben, arra jár egy másik űrhajó és nem veszi fel. Ettől Gully annyira berág, hogy innentől a bosszú élteti, el akarja kapni azt a másik hajót és jól megbosszulni, hogy otthagyták, és ennek érdekében egészen különleges dolgokra is képessé válik.

Bester saját bevallása szerint a sztori alapötletét egy National Geographic-újságcikk adta: a második világháború során egy hajótörött négy hónapig sodródott a tengeren, csomó hajó elment mellette, de nem vették fel, mert azt hitték, csalétek, hogy a hajókat ellenséges tengeralattjáró közelébe csalják és megtorpedózzák. Elég fura sztori, mindenesetre Besternek megtetszett, kicsit összemixelte a fejében a Monte Christo grófjával, majd sci-fi-környezetbe helyezte, és így született a The Stars My Destination, vagyis a Tigris, tigris. Először 1956-ban jelent meg egy magazinban négy folytatásban, megmutatom a borítót is, mert klassz retró scifimagazin-borító. Mondjuk, a magyar kiadás borítója se semmi.

A könyv sokak szerint a cyberpunk nagy előfutára, és valóban, ahhoz képest, hogy az ötvenes években íródott, még én, laikus, aki sosem olvastam cyberpunkot, is fel vélek fedezni benne gyanús jeleket. Rengeteg eredeti és időnként bizarr ötlet van a regényben, a főhős idegrendszerébe, az összes idegdúcába mikrocsipeket vagy mit ültetnek, amitől sokszorosára képes gyorsítani a reflexeit és a reakcióidejét, bizarr ötlet a főhős arcán megjelenő/eltűnő tigrisre emlékeztető tetoválás, a szinesztéziás élmények (tudjátok, színes szagok meg efféle), a radioaktív ember, valamint kedvencem, a vörös szemű, vak albínó csaj, aki csak bizonyos, általunk láthatatlan hullámhossz-tartományokban képes az érzékelésre, vagyis csak mágneses és elektromos mezőket "lát".
És persze a jauntolás: egy Jaunt nevű ember felfedezte ugyanis a teleportáció módszerét, úgyhogy azóta mindenki ide-oda ugrál a térben, és ezzel meg is érkeztünk ahhoz, hogy mi nem tetszett a könyvben. Én elhiszem, hogy angolban jól hangzott az, hogy "to jaunt somewhere", de a magyar szövegben a jauntolás, eljauntolt, odajauntolt és társaitól én minden egyes alkalommal idegrohamot kaptam, annyira idegenszerű és erőltetett. Ez mondjuk a fordító számlájára írható, de ezen felül sem valami jó a könyv stílusa, ahogy meg van írva, a leírások, a párbeszédek, erőltetettek, semmilyenek. Mindemellett az akciójelenetek legalább jók, pörgősek és kidolgozottak. Végig az volt az érzésem, hogy ez inkább "fiúknak való könyv", ami persze előítélet (ti. hogy a fiúkat kevésbé érdekli a szöveg stílusa, és jobban szeretik a jó akciójeleneteket), de én azért fenntartom.

A filmjogokat 2006-ban vette meg az Universal Studios, szóval ha minden jól megy, a regényből hamarosan film is készül.

Bester és a paratér

Felesleges megpróbálni leírni itt pár karakterben, amit Salinger egy egész könyvben olyan gyönyörűen, okosan és közhelymentesen megírt, de azért valamit.
A Franny és Zooey két történet - egyes források szerint két novella, szerintem novellának azért kicsit hosszúak - amelyek először a New York Timesban jelentek meg az ötvenes évek végén. Tulajdonképpen nem is annyira történetek ezek, mint inkább három beszélgetés.
Az első párbeszés Franny, egyetemista lány, és kissé üresfejű, ám annál okoskodóbb udvarlója között zajlik egy elegáns étteremben. Kiderül, hogy Franny az utóbbi időben valamiféle válságban van, valamint A zarándok útja című vallásos könyvet olvassa, amelyben egy félkezű orosz paraszt megtalálja az imádság helyes módját.
A második beszélgetés a Glass család manhattani otthonában történik. Franny, még mindig válságban, a nappaliban alszik a díványon, miközben bátyja, Zooey és anyukájuk a fürdőszobában beszélgetnek. Beszélgetésükből nagyjából megismerjük a Glass-család történetét, a hét szuperokos gyerek eddigi sorsát. Végül Zooey beszél Frannyvel, többnyire a Válságról, amiben Franny éppen van: ti. ráébredt, hogy az egyetemen mindenki üresfejű egoista, ezért a spiritualistásban - jelen esetben az említett imádságban - próbál választ keresni.
Na jó, ennyit a történetről. Az összes beszélgetés az élet nagy kérdéseiről szól, néha olyanokról, amit ezerszer végiggondoltunk már mi is, néha pedig egészen új megközelítésekről. Franny és Zooey fejét kiskorukban valláspszichológiával tömte a két idősebb fivér, így aztán a nagy világvallások sorra előkerülnek, talán a buddhista tanok leginkább. Nagyon jók a karakterek, valóságos és szerethető a Glass-család összes tagja, összességében pedig remek, okos, néha vicces, máskor tanulságos könyv.

(A Zooey-t egyébként Tandori fordította, akinek a fordításaitól ideges vagyok, mert annyira a saját tandoris stílusában ír mindig, ennek ellenére egész jó, csak kb a felénél kezdtem el gyanakodni, hogy ez ő.)

Salingerről egyébként nekem is a Zabhegyező jut eszembe, ami persze nem rossz, de a Franny és Zooey egyáltalán nem hasonlít rá. Ahogy informálódtam az interneten, megtudtam, hogy Salinger 1965-ben kb befejezte az írást, azóta pedig a világtól elvonultan éldegél, interjút sem ad, néha felröppen egy hír, hogy ír valamit, aztán megcáfolódik, szóval titokzatos figura. Úgy vettem észre, hogy Salingert többnyire tinédzserek olvassák, nyilván a Zabhegyező miatt, de úgy gondolom, a Franny és Zooey felnőtteknek (is) szóló könyv.

Az emberiség rég meghódította a kozmoszt, néhány bolygón találtak humanoid lényeket, akikkel kapcsolatba léptek; más bolygókon meg nem-humanoid lényeket, akikkel tulajdonképpen ki tudja, hogy kapcsolatba léptek-e. Hiszen az emberek kommunikáltak sokféleképpen, de hogy a nem-humanoidok mit gondolnak erről, azt tulajdonképpen nem tudjuk, lehet, hogy azt hiszik a szkafanderes xenobiológusokról, hogy az időjárás részei.  
Négy űrhajós érkezik egy eddigi ismereteink szerint kihalt bolygóra, ahol egy régesrég lezuhant űrhajóroncsra bukkannak. Kiderül, hogy az űrhajón egy kisfiú is utazott, akit szülei halála után az addig élettelennek hitt bolygón élő(?) lények(?) neveltek fel. A lények nem csak, hogy nem humanoidok, de még élőlényre sem emlékeztetnek, leginkább... jelenségek. A kisfiú segítségével - aki érti az emberi nyelvet, de közben valamilyen érthetetlen módon kapcsolatban áll a földönkívüliekkel is - végre megvalósulhat a nem-humanoid lényekkel dolgokkal való kommunikáció.
A kisfiú rettenetesen bizarr, a kihalt bolygó némiképp nyomasztó. A kialakult konfliktus (ti., hogy mit kellene kezdeni az emberi lényre csak nyomokban emlékeztető fiúcskával) eléggé megosztja az űrhajósokat, a közöttük kialakult vitákban Sztugackijék etikai, valamint az emberiség jövőjét érintő kérdéseket fejtegetnek: a kapcsolatfelvétel révén ugyanis nagyon sokat tudhatnánk meg a nem-humanoid lényektől az emberiségről, hogy milyennek látnak minket ők, és az emberiség ezáltal fejlődhetne tovább. "Nem tudom, ki fedezte fel a vizet, de biztos nem a halak" - állítja az egyik tudós. Szóval fontos lenne felvenni a kapcsolatot a misztikus lakókkal. Persze, a "fiú"-nak is megvan erről a maga véleménye. 
Kozmosz Fantasztikus Könyvek-sorozat, Kuczka Péter-esszével a végén, klasszikus oldszkúl sci-fi, a tökéletesen megmagyarázhatatlan idegen lényekkel engem egy kicsit Lem-re emlékeztetett. 

Két kisregényt tartalmaz a könyv, fenti címekkel, és jól jellemzi az írásokat, hogy túlmentem miatta a metróval, és nem egy megállót, hanem mindjárt hármat. Sztrugackijék szokásukhoz híven okosak, humanisták, társadalmi problémákat feszegetnek és hihetetlen szellemesek. Istenem, amennyire hisznek az elme világokat megváltoztató erejében, a tudomány felemelkedésében, az Emberben, az egyszerűen... bájos.
De részletezem.

A Nehéz istennek lenni történetéről nem mondanék sokat, mivel az alapok - hogy 1. kik ezek, 2. mikor, melyik korban történik ez, 3. egyáltalán milyen bolygón - a történet közben derülnek ki, és annyira ügyesen adagolják az információt, olyan izgalmas ezekre fokozatosan rájönni, hogy nem akarom elvenni ezt az élményt senkitől. Szóval, spoiler nélkül: huszadik századi Emberek tevékenykednek egy alapvetően középkori környezetben, esetenként futurisztikus technikával. Kaland, izgalom, féltékenység kardozó lovagok, udvari intrikák, helikopter. Közben bíráljuk kissé bújtatottan a kommunizmust, meg egész nyíltan a nácizmust, és persze remek humorral.
(A Nehéz istennek lenni-ből, ööö, számítógépes játék is készül.)

A hétfő szombaton kezdődik szintén össze nem illő dolgokat kever egy történetbe mintegy magától értetődően: a főhős, egy fiatal programozó (lol) egy szovjet kisvárosba érkezik Moszkvicsával, ahol egy öregasszonynál száll meg, hogy szintén nyaraló haverjait bevárja. A szállásán, nos, furcsa dolgok történnek (konkrétan láthatatlanná válásra meg beszélő macskára kell gondolni) amik odáig fajulnak, hogy végül természettudományos érdeklődésének engedelmeskedve állást vállal a helyi Kutatóintézetben. A Kutatóintézetben a természetfelettit kutatják, vagyis a mágiát, a kísérleti állataik démonok meg baziliszkuszok, de felbukkan egy időgép is, valamint kísérlet történik az Eszményi Ember megalkotására. Kapunk a fejünkre rengeteg tanulságot, dicsérjük a munkát, a tudományt és a tudós, humanista, elhivatott embert, ti. aki már szombaton bejön dolgozni, mert utálja a semmittevést, de a munkáját meg imádja. Egy mai regényben ez tökéletes demagógia lenne, de Sztugackijék akkora hittel adják elő, hogy nem tehetek róla, tetszik, különösen annak tudatában, hogy ők is kutatók (nyelvész, matematikus, csillagász) voltak. De nyugalom, A hétfő szombaton kezdődik sokkal viccesebb, mint amennyire moralizál, mégpedig azért, ahogyan a mágia jelenségeit keveri a tudományos nyelvvel, minthacsak Harry Potter phD-zna, és mindehhez 1960-es évekbeli Szovjetunió, Moszkviccsal és kék munkaköpenyt viselő, dohányzó, elhivatott programozóval. Imádom. Zseniális.

És ne feledkezzünk el a remek fordítóról sem, klassz a magyar szöveg stílusa, engem kicsit Szerb Antal humorára emlékeztet.

A könyv letölthető az f451-ről
Sztrugackijék honlapja (oroszul van)

Ami még egyébként bűbájosan retró, az a könyv végében található esszé, amelyben kortárs irodalomkritika fogalmazódik meg a fantáziavilágok szépirodalomban betöltött szerepéről, ti. hogy mennyi pluszt és szabadságot nyújthat az írói önkifejezéshez a jövő és az elrugaszkodott képzelet; és mennyire újszerűen lehet megfogalmazni az emberiség örök morális problémáit ezekben az új és nemlétező környezetekben. Kuczka Péter jó alaposan lehúzza Burroughs Mars hercegnő-cuccait, és bár Tolkient dicséri, de korát messze megelőzve kíméletlenül beszól a Gyűrűk ura-rajongó geekeknek. 1971-ben. Mindemellett oldalakon át fejtegeti, hogy lesz része ez az új, science-fiction nevű jelenség a szépirodalomnak. Mondom, bűbájosan retró.

Az alábbiakban idézek egy kis részt a könyvből:

(Az a szituáció, hogy halszag van és valamit tenni kéne ellene.)

"- Nohát, pajtás - fellete Orja-Orja. - Ezt már magadnak kell...
Megvakartam a másik fülem tövét, fejben nagyjából kiszámítottam a vektort és akadozva akusztikai ráhatást alkalmaztam (ráolvastam). Orja-Orja befogta az orrát. Én kitéptem a szemöldökömből két szőrszálat (szörnyen fáj és ostobaság), és polarizáltam a vektort. A szag ismét erősödött.
- Rossz - mondta szemrehányóan Orja-Orja. - Mit művelsz, te bűvészinas? Nem látod, hogy a szellőzőablak nyitva van?
- Á - mondtam. - Igaz- Számításba vettem a divergenciát meg a rotort, megpróbáltam fejben megoldani a Stokes-féle egyenletet, belegabalyodtam, számon keresztül lélegezve kitéptem még két szőrszálat, hozzászoktam a szaghoz, az Auers-féle varázsigét mormoltam, s már végképp nekikészültem, hogy még egy szőrszálat kitépjek - ekkor azonban kiderült, hogy a szoba természetes úton kiszellőződött, és Roman azt tanácsolta, takarékoskodjam a szemöldökömmel és zárjam be a szellőzőablakot.
- Közepes teljesítmény - mondta. - Lássunk neki a materializációnak.
Egy ideig a materializációval foglalkoztunk. Én körtéket teremtettem, Roman pedig azt követelte, hogy egyem meg. Én erre nem voltam hajlandó, mire ő újakat készíttetett velem." ...

Egy öregember ül egy szobában, nem tudjuk, miért. Ő sem tudja. Valószínűleg bezárták oda, valamiféle tárgyalása lesz (?) vagy legalábbis valakik számon akarnak kérni tőle valamit. A szoba összes berendezése egy ágy és egy íróasztal, a redőnyt meg nem lehet felhúzni. Az íróasztalon fotók, amiket többnyire nem ismer fel, és írások, amiket néha elolvas. Időnként látogatói érkeznek, mi meg lassan sejteni véljük, hogy ez itt az öreg író valószínűleg, a látogatók meg a regényalakok, akiket megteremtett. Többnyire neheztelnek rá, bár nem mindenki. Abszurd, nyomasztó, szokásos Paul Auster-sztori, egyetlen hibája, hogy kissé rövid, egy óra alatt el lehet olvasni. És hát persze akkor élvezetes igazán, ha az ember olvasta előzőleg a Paul Auster-életművet, és felismeri a látogatókban, hogy jé, hát ez a csaj A végső dolgok országából, és érti, hogy Peter miért ragaszkodik hozzá, hogy fehérbe legyen öltözve, meg hogy egyáltalán, adott szereplő miért utálja a szegény öregembert. Én legalábbis nagy részüket felismertem, volt, akiket nem. Kicsit az az ember benyomása, vagyis az enyém, hogy az író itt elbúcsúzik a képzeletbeli ismerőseitől. A misztikus Szobákat meg külön szeretem. Ha ez az utolsó Paul Auster-könyv - mert az író már valóban öregember - akkor ez egy remek és Austerhez méltó utolsó könyv.

A könyv alapján készült az Adaptáció című remek film, és itt az "alapján" kifejezés nagyon is helytálló, ugyanis nem a könyvet filmesítették meg. A filmben azért szerepel persze a könyv és az írónő is, így kíváncsi lettem rájuk, és hát nem bántam meg, klassz könyv, bár egész más, mint amire az ember a film alapján számít.

Az egész valós történeten alapul, sőt, nem alapul, hanem dokumentumregény. Susan Orlean tulajdonképpen újságíró, akinek felkeltette az érdeklődését egy bizonyos per: Florida állam perelt egy orchideatenyésztőt, mivel védett orchideát szedett le a védett mocsárban, csakhogy az a mocsár indián terület és effektíve az indiánok tépték le a szóban forgó növényt, nem pedig a Jonh Laroche nevű fogatlan orchideafanatikus. Orleannak annyira megtetszett az eset, hogy két évet töltött Floridában, Johnnal meg más orchideásokkal meg seminole indiánokkal kertészetekbe és kiállításokra járt, valamint számos alkalommal a mocsárban gázolt derékig. Erről a két évről írt egy könyvet dokumentarista stílusban, és az egész könyv növényekről szól. A film - az Adaptáció - szerintem egy kissé lelkizős könyvet sugall, ebben viszont halvány nyoma sincs lelkizésnek vagy az élet értelme feletti merengésnek, hanem orchideákról és fanatikus orchideagyűjtőkről szól.

Miért tetszik nekem ennyire egy könyv, ami növényekről szól? Szeretem a növényeket, biztos azért, és az orchideák nagyon érdekes növények, a velük foglalkozó emberek izgalmas különcök, a Fakahatchee-mocsár pedig nagyon érdekes helyszín. Én eddig azt hittem, hogy az orchideák szép virágok, a gyűjtők pedig azért gyűjtik őket, mert szépek, de a könyvből kiderül, hogy erről szó sincs. Egy csomó orchidea ronda, az orchideák alapvetően okos, hosszú életű, különleges lények, a gyűjtők pedig oroszlánvadászok nyomdokain járó dzsungelkalandorok (vagy unatkozó milliomosok persze).

Kénytelen leszek idézni is a könyvből. Ilyenek vannak benne. Ja, a fordítás kicsit béna időnként.

 

Yalom kedvenc amerikai pszichoterapeuta-íróm, mert okos és jól ír, ezt a könyvét már egyszer nagyon rég olvastam, csak most a legutóbb olvasott regény miatt kedvet kaptam hozzá megint.

Az egzisztenciális analízis a dinamikus pszichoterápia harmadik nagy irányzata. Az első kettőt megpróbálom összefoglalni egy laikus mondatban: az egyik a freudi analízis, aki szerint minden titkon a szexről szól, a másik pedig az adler-i individuálpszichológia, aki szerint meg titkon minden a hatalomról szól.

Yalom (és elődei) szerint persze, ez mind igaz, az emberek szexelni akarnak és hatalmat akarnak, de azért van itt még egy harmadik nagyon fontos elfojtanivaló is, ez pedig az egzisztenciális szorongások nagy családja. Yalom tehát olyan témákat vesz elő, amiről az eddigiek nem nagyon szerettek írni, vagy mert nem tartották lényegesnek, vagy mert túl ingoványos talaj, nehéz válaszokat találni. Az egzisztenciálisok szerint ugyanis az ember alapvetően a Haláltól fél, és egy csomó szorongás gyökere a saját halálunktól, úgy általában az elmúlástól, valamint a mások halálától való félelem.

Yalom szerint (a szex és a hatalom mellett természetesen) az emberek arra vágynak, hogy ne kelljen meghalni, hogy sose legyenek egyedül, és hogy az életüknek értelme legyen. Így könyvét ezen fő motívumok köré szervezi, négy nagy részből áll, az első a Halál, a második a Szabadság (ti. a saját életünkért vállalt felelősségtől való félelem*), a harmadik az Elszigeteltség (a magánytól való félelem), a negyedik pedig az Értelemnélküliség (attól félünk, hogy az életünknek nincs értelme és édesmindegy az univerzumnak, hogy mi élünk-e vagy halunk). Némi elméleti-filozófiai fejtegetést követően minden fejezet arról szól, hogyan birkóznak meg az emberek ezekkel a félelmekkel jól-rosszul, és mi történik, amikor nem tudnak megbirkózni, hogyan jelennek meg ezek a szorongások pszichopathológiai tünetekben. Csomó esetismertetést hoz, amitől érdekes és személyes lesz a könyv, valamint néhány kutatási eredményt is ismertet, mondanom sem kell, hogy nem valami sok kutatás született a témában.

Yalom, mint mondtam, jól ír, még a legteoretikusabb részek is kétségkívül olvasmányosak, egy csomószor vicces, és én külön szeretem, hogy sok pszichoterapeuta-írótól eltérően nem szidja a más pszichoterápiás iskolákat, hanem nyitott és toleráns azokkal szemben. Többször kifejti, hogy az adott pszichoterápiás "iskola" vagy teória csupán egy elméleti keret, nem pedig kőbe vésett igazság, és annak az elméleti keretnek van létjogosultsága, amelynek mentén az adott páciensnek segíteni lehet.

Persze ettől még minden elképzelhető jelenséget az egzisztenciális félelmekre vezet vissza, de szerintem ez egy szimpatikus elmélet, én elhiszem, hogy a haláltól meg a magánytól meg a döntés felelősségétől félünk, simán.

*Az örök kedvencem: "Otto Willről, egy legendás terapeutáról azt mesélik, hogy egy kényszeresen merev életvitelű betegének véget nem érő panaszkodásait rendszeresen a következő javaslattal szakította félbe: - Mondja, miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?"

Túl vagyunk az első világvégén, valami sivatagban, gondolom, Amerika helyén, de ahol valaha vár állott, most kőhalom. Egy ifjú szerzetes remetéskedik a kövek közt a pusztában, ti. szerzetesrendjének felvételi követelménye a sivatagban éhezéssel eltöltött egy hónap. A szerzetesrend, amelybe tartozni óhajt, a Leibowitz-rend (bár Leibowitz-ot még nem avatták szentté, de bizonyára már ez sem sokat várat magára). A rend célja a "tudás", az emberiség írásos emlékeinek megőrzése: a nagy világégés után ugyanis a felbőszült emberiség a tudósokat hibáztatta a történtekért, ezért minden fellelhető irományt elpusztítottak és minden fellelhető diplomást fölakasztottak. Leibowitz mérnök volt, aki egy kolostorban húzódott meg, és könyveket dugdosott, majd csempészett, majd fenti tevékenység köré hagyományt és vallást épített. Az ifjú szerzetes újabb titokzatos leletekre bukkan egy föld alatti üregben, amiből még többet tudhatunk meg a világvége előtti emberről, pl. egy bevásárlólistát, meg tervrajzokat, amiket senki sem ért.
Eltelik pár évtized, a "tudást" már nem kell annyira titkolni. Bár jólismert sivatagunkban még mindig csak barbár törzsek és pár városállam van, már nem üldözött a tanulás, sőt, van iskola is. A kor legismertebb tudósa a kolostorba látogat, hogy tanulmányozhassa a "titkos iratokat".
Eltelik még egy pár évtized. Vagy évszázad. Mihez kezdett az emberiség a papok által oly gondosan megőrzött tudással, tanulva az előző világvége tapasztalataiból? Na, vajon mihez.

Nagyon jó ötlet ez a könyv, szeretem a történetet, néha vicces is. Kicsit jobban is meg lehetett volna írni, csomószor lassú, és rengeteg elvi vita van benne pl. a szerzetesek és a tudósok között, és rengeteg "önmagában vívódik a kis szerzetes" és sok oldalon keresztül mereng a rendfőnök a világ dolgain. Ezeket nyugodtan ki lehetett volna hagyni, magamtól is felfogtam az erkölcsi tanulságot, szomorú és megrázó anélkül is, hogy az okos szereplők többször rámutatnának.
Olyan jó lenne, ha a sci-fi írók is jól írnának, vagy ha a szépirodalmárok is ki tudnának találni jó történeteket. De nem filozofálunk, érdemes elolvasni, jó könyv.

Mit is kellene erről a könyvről mondanom. Úgyis mindenki olvasta. Kötelező.
Szóval a történet. Rob, a lemezbolt-tulajdonos szakít a nőjével, Laurával. Pontosabban, Laura otthagyja. Rob rájön, hogy eddigi élete során minden csaja otthagyta, ezért végiggondolja az előző elhagyatásait, és találkozik azokkal a csajokkal, hátha így kiderül valami tanulság. Eközben saját lemezboltjában dolgozik a két zenegeek különc alkalmazottjával egyetemben, akik viccesek, valamint megismerkedik Marie La Salle gyönyörű amerikai country-énekesnővel.  Ennyi a történet.
A regényt Rob írja E/1-ben, kb annyira hitelesen, hogy máig is titkon meg vagyok győződve róla, hogy Nick Hornby valójában egy lemezboltban dolgozik és sorra kirúgják a csajai*.  Elmeséli, amit a popzenéről és a párkapcsolatokról tudni lehet, kb minden oldalon arra gondol az ember, hogy "hát persze, velem is pont így szokott lenni!", pedig én lány vagyok. Szöges ellentéte a népszerű szinglicsaj-regénynek, nem azért, mert pasi írja, hanem mert hiteles, intelligens, vicces, ironikus, remekül megírt könyv.
Film is készült a regényből, ami meglepően jó.

*Nem is olvastam tőle semmi mást, nehogy kiderüljön, hogy mégse.

Egyszer régen már olvastam a Terézanyut, pontosan öt és fél évvel ezelőtt, és akkor tetszett. Most titkon azért vettem elő, hogy tanulmányozzam, hátha írok szingliregényt, de őszintén szólva nem találtam rajta valami sok tanulmányoznivalót.
Lényeg, hogy Kéki Kata kirúgja a normális pasiját, mert regényhősnőnek szereti érezni magát, és abba a normális pasik kirúgása is beletartozik. (Teljesen érthető, miért tetszett nekem ez nagyon öt éve, amikor épp kirúgtam a normális pasimat.) Utána aztán állást keres, meg érdekesnél érdekesebb pasikkal ismerkedik, vicces helyzetekbe keveredve ezáltal.
A magyar Bridget Jones, egy az egyben, csak itt a szinglinő körgangos pesti bérházban lakik, alkoholisták a szomszédai, és villamossal utazik, ja, és nem fogyózik hálistennek. Néha tényleg vicces is, néha kicsit próbál mély lenni, néha sikerül. Őszintén szólva leginkább pontosan olyan ez a könyv, mint egy jól megírt szingliblog. Rövid bejegyzések időrendi sorrendben, pasizás, nyavajgás, szenvedés, önirónia. Nem rossz végülis, csak valahogy, nem tudom, mintha jobbra emlékeztem volna, biztos öregszem.

Film is készült, aminek kb. az égvilágon semmi köze a könyvhöz.
Van a könyvnek még weboldala is.